Elérhetetlen világ

❝ Örökre együtt fogunk maradni, megígérem...

   Együtt, efelől semmi kétség...

 

         

...ezt hittük. ❞    

Régen nem gondolkoztam azon, hogy mi is az, hogy barátság. Talán mivel nem volt alkalmam megtapasztalni nagyon, így nem is érdekelt. De aztán, olyanokat ismertem meg, akik nagyon fontosak lettek a számomra. Már nem úgy gondolkoztam mint azelőtt, mert ott voltak ők. Ők, akik megértették velem: a barátság nem csak egy szó. Tartozni akartam valahová, valakik közé, akik a barátaim. Egy olyan világnak akartam a része lenni, ami csak belőlünk áll. Mint egy csapat, mint egy család. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szerettem volna, én talán sosem tartoztam közétek. Mert hiába mondtam, és mondtátok, hogy mi bármire képesek lennénk a másikért, mégis mindig ott volt a távolság köztünk. A ti világotok csodálatos volt, de számomra elérhetetlen..

E g y   v i l á g   a m i b e   n e m   l é p h e t t e m   b e . . 

E g y    v i l á g ,   a m i b e n    n e m    l é t e z i k

t á v o l s á g .

Az a régi csapat...

❝ A szeretet azt jelenti, hogy boldognak akarjuk tudni a másik felet, még akkor is ha az illető nem lehet velünk örökké. ❞

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az, hogy "a csapat", és hogy mikor alakult ki mindez, ami köztünk van jelenleg. Mikor kötettettek meg azok a kötelékek? És mégis mit jelent ez valójában az én számomra?..

Azt hiszem, ez az egész csak sodródás volt az árral. Talán így is kellett lennie. De az, hogy egy kis időre "a csapat" tagja lehettem, nagyon boldoggá tett. Végre volt valami, ami érzékeltette velem, hogy tartozom valahová, valakikhez. Néha talán úgy is gondoltam, hogy ők a családom.

De aztán körbenéztem a világban, és rájöttem: nem létezik az a család, ahová annyira tartozni akartam. Nem létezik "a csapat", csak "egy csapat". Egy csapat, ahová tartoztam, és ha meghalok, vagy elmegyek innen messzire is a csapat része maradok. Mindig. Lehet, hogy ez csak "egy csapat", és lehet, hogy már semmi sem olyan mint régen, és nem is lesz, de én még mindig, szentül szeretném hinni, hogy számomra ez a család, "a csapat", ami végig kísér majd egész életemben. 

Far away...

Utálom azt a szörnyű érzést, amikor azok az emberek akik számomra a legfontosabbak a világon, egyszerűen olyan messze laknak tőlem, hogy vagy soha nem is találkozhatok velük, vagy csak nagyon ritkán.. Pedig ők azok akikre én mindig odafigyelek, még hogyha ők néha ezt nem is látják. Lehet nem is sejtik, nekem mennyire fontosak, pedig számomra ők többet jelentenek a mindennél; a saját életemnél is..

E z e k   a z   e m b e r e k   a   b a r á t a i m . 

Ha akarnám sem tudnám elfelejteni őket, mert olyan kötelék köt minket össze, amelyet sem az idő, sem semmi más nem sebezhet meg. 

Ezek a személyek leírhatatlanul fontosak nekem. 

Az egyetlen dolog amit papírra lehetne venni, az csak pár név volna.. Lehet, egyeseknek ez csak egy-két szó, de nekem a világot jelentik..

Viki

Beri

Kyra

Kami

Kyo

Lilly

Mimi

Dani

Mindegyikük egyformán fontos ~ 

Figyelni fogok rá, hogy az irántad érzett szeretetem nagyobb legyen a fájdalmamnál

...Azt hiszem, részben azért történtek végül azok dolgok, mert nem tudtam, mit csináljak. Mindig csak azon gondolkoztam, hogy írjak-e neked, csakhogy mondjak valamit, de aztán a gondolat hogy úgyis csak hülyének nézel, vagy csak szimplán nem válaszolsz, rohadtul megrémített.

És végül nem csináltam.. semmit. 

Fáj hogy csak úgy itthagytál, de el kell hogy viselnem.

Igazából nem is rád vagyok mérges, hanem magamra.. azért, mert hagytalak csak így elmenni.

A lifetime ago

Valami történt.
Lehet hogy kellett ez nekem, beismerem. Fájt, de elviselem ezt is.

Sokat gondolkoztam az életemen, a saját életemen. Tudom, hogy álom az amiben élek, és ez az álom megöl ha így folytatom tovább... Néha csak csöndben sírok a szobámban és azt kívánom: bárcsak igaz lenne. Igen, azt kívánom, hogy bárcsak az életem igaz részei lehetnétek az álmaim, de néha már nem tudom mit gondoljak.. Túl naív vagyok, és mindig és mindig beleesek abba a sötét gödörbe, ahonnan nincs kiút.
 
Szánalmas vagyok... vagy ez volna az ára a szeretetemnek?
 

Az igazság

Az 'Igazi barátot' keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy nagyon nagy hiba volt. Most már az 'Igazat' keresem. Mert az 'Igazi' szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az 'Igaz' odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz... Az 'Igazi' megcsókolja a kezed, az 'Igaz' megfogja, és visszaránt a legsötétebb gödörből is... Az 'Igazi' álmodik veled, az 'Igaz' virraszt melletted. Az 'Igaziba' belehalsz, az 'Igaz' meghal érted, ha kell.

Én 'Igaz' vagyok... na és ti?

Numb

Elegem van abból, hogy az legyek akinek te akarsz.. Azokkal a  hitetlen érzésekkel, én csak elveszek a felszín alatt.. Nem tudom tényleg, hogy mit vársz tőlem, de tegyél le rólam inkább, mert minden egyes lépésem neked csak egy hiba már..

Nem látod hogyan fojtogatsz?.. Olyan erősen szorítasz, nehogy elveszítsd az irányítást felettem... Mert minden ami szerinted lennem kéne, most összeomlik a szemed előtt... 

Minden egyes lépésem egy hiba a te számodra; Énnekem meg minden elmúló pillanat több, mint amit el tudnék még viselni...

Érzéstelenné váltam, belefáradtam. Nem tudok már úgy érezni mint régen.. Annyira elfáradtam, tudom.. Minden amit teszek, azt azért teszem mert én akarom így.. Mindig is azt szerettem volna, hogy egyre jobban hasonlítsak önmagamra, és egyre kevésbé rád!...

És tudom, hogy én nem fogom feladni soha mindezt.. Nem leszek többé gyenge..

De azt is tudom, hogy te is ugyanolyan voltál mint én, mikor benned csalódtak...

~ H A S O N L Í T U N K . . . .

Just one wish

Ha lehetne egy kívánságom a sorstól, azt kívánnám, hogy az útjaink találkozzanak még egy nap, hogy legyen ami emlékeztet rá, hogy éltél és én ismertelek...

Az élet már csak ilyen.. Megtanulhattam volna már... De nagyon úgy néz ki, én olyan lány vagyok aki nem tanul se mások, se saját hibájából sem... Miért vagyok én ilyen? Ti milyennek láttok engem?.. Úgy érzem kezdek elhalványulni, míg végül eltűnök teljesen. Megszűnök létezni...

Hát ilyen volna az élet? Mindig ad, és vesz el dolgokat?.. Igen, én eddig úgy tudtam, hogy mindennek megvan az értelme, hogy mi miért történik. De mégis, vannak dolgok amikoet nem értek és talán már sosem fogok tudni megérteni.

Gyengülök, és talán már nem is akarok erős lenni többé.

Az út ott fent

Bárhová tartottam te mindig velem voltál,
A szivárvány színei közt is te ragyogtál.
Boldog voltam, hogy velem voltál mindig,
És hogy képes voltál bennem bízni, hinni.
Nem volt olyan nap, hogy ne szerettelek volna,
Így is, úgy is; élve vagy halva.


Bárhová tartok, te most is velem vagy,
A fejemből nem törlődik ki a gondolat.
Látlak én a víznek tükörsima felszínén,
Vagy a hegyek vonulatainak peremén.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád,
Arcodat látom mindenhol már.


Bárhová is fogok tartani, mindig velem leszel,
Nem szakít el én tőlem már semmi sem.
Hogyha magasan is jársz majd a felhők közt,
Látni foglak akkor is az égen, ott fönt.
Nem lesz olyan nap, hogy ne hiányoznál,
Hogy elindultál az utadon, és engem itthagytál.

A piros fonál másik végén..

Este van. Odakint a város fényeiben ünnepel a sok sok ember, míg engem idehaza beborít a ragyogó sötét éjszaka.. Hallom a távolban a város zörejét, látom a tűzijáték távolban felvillanó vidám színfoltjait. Minden olyan számomra most, mint egy álom. A fantázia és a valóság egybefolyik, mint egy elkenődött, régi festmény.

Amíg tart az ünnepség, én csak némán kémlelem az eget és gondolkodom. Csak nézem, nézem a csillagos égboltot, amelyben szinte megszólalásig látlak téged. Minthogyha onnan néznél le rám.. Vajon te mit csinálhatsz most?.. - kérdem a csillagoktól, de választ nem kapok tőlük.. Talán nincs is szükségem rá. Már nincs, mert tudom hogy habár a dolgok nem alakultak jól, azért nem szabad összetörnöm. Küzdenem kell majd, hogy el tudjam viselni a hiányodat. De képes leszek rá. És remélem közben te sem hagyod el magad.. - gondoltam, majd egy egyszerű mosollyal, csöndben, hátat fordítottam a tűzijátéknak, az éjszakának, az egész ünnepségnek az összes emberrel együtt.. és igen, neked is.. 
Te neked, a piros fonál másik végén...

Solitude

Sírok..

Sírok..

Mindig csak egyedül...

Olyan nagy ez a világ...

És olyan sötét ez a szoba.....

Gyűlölöm magamat...

Utálom! Utálom!!..

Bár sohasem jöttem volna erre a világra..

Akkor minden sokkal könnyebb lehetett volna.....

Elegem van magamból.

Elegem van a családomból.

Elegem van mindenkiből és mindenből..

Mindig ez van.....

Hazudok magamnak.

Hazudok mindenkinek.

Minden nap mosolygok..

És sosem látja senki..

Az igazi arcomat...

Nem is kell hogy lássák...

Mert az álarcom elfedi...

És ez így van jól..

Ez így van jól nekem...

De akkor miért sírok?..

Miért reszketek?..

Miért félek?...

..Mitől félek?....

Girl from the Illusionary World

" Ez egy világ aminek már vége. Semmi sem születik, semmi sem szűnik meg.. Még az idő sem létezik.

Ha egy helyet keresnék, ahol megszülethetnék, akkor az biztos nem itt lenne.

Egy ember egy olyan világban mint ez, 

...Lát engem?

Én nem ebbe a világba születtem.

Egy lány aki egyedül él ebben a világban aminek vége. 

Egy lány aki szabadon él ebben a mozdulatlan világban.

De mégis, érdekel engem.. "

A lány élete magányos volt. Senki más, csak ő létezett. 
Ez adatott.. mióta senki sem született, vagy halt meg itt.


Ez egy ilyen világ.

Magány

..Akkor ott, abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden régi szép pillanatot. Még egyszer látni az ő rendíthetetlen mosolyát, még egyszer felidézni azt a sok beszélgetést, közös nevetést. Megélni mindent újra ugyanúgy, és közben keresni a hibát amit vétettem.. 

“ H á t h a   v a n   m é g   r e m é n y . ”

De ez sajnos nem így lett. A mi történetünk már rég véget ért, és már semmi sincs, ami visszahozhatná őt..

“ M a g á n y . ”

 V é g ü l   c s a k   e z   m a r a d   n e k ü n k . .

Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy hogyan és hol keresem. Túl későn jött az életembe, és túl korán ment el...

A szivárvány alatt

Csak fekszem a puha fűben, és nézem a fejem fölött elúszó felhőket a kék égbolt mély tengerén. Csak fekszem ott, mint egy élettelen bábú, és gondolkozom. Hol vagyok most? Mi ez a hely? Egészen más mint ahol eddig jártam. Ez volna az én kis világom? Nem.. Ez valami más, valami rémisztő, hideg, és sötét érzés.. De mégis olyan kedves nekem. Húz magához ez a hely, kéri hogy maradjak. 

Lassan elered az eső.. Apró cseppenként hullatja végig könnyeit a testemen. Nem mozdulok, csak meredek a mély, sötétedő égboltba. Hallom az eső hangját, érzem az ő jelenlétét.. és megszólal egy eddig még sosem hallott, de mégis nagyon ismerős hang. Az ő hangja. 

M e n j   e l . . 

Szavai olyanok voltak, mint az éles kések melyek éppen a testembe készültek volna fúródni.. Mégsem mozdultam.. csak vártam, hogy elálljon az eső.

N e m   h a l l o  t t a d ? . .   T a k a r o d j   i n n e n . .   
S o h a   t ö b b é   n e m   a k a r l a k   l á t n i ! . .

Hirtelen csönd ült körénk. Az eső is lecsillapodott már, majd végleg elállt. Halványan, de ragyogni kezdett a nap fölöttünk, én pedig csak minden szó nélkül, lassan.. felálltam.

N é z d ?  . . . .   L á t o d ? . . . . . .

 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . .  . . . S z i v á r v á n y . . . .

Lassan és halkan csúsztak ki azok az utolsó szavak a számon.. A hangom megcsuklott, a szemeim könnybe lábadtak.. és én még mindig csak álltam ott és néztem az eget. 

Ő csak ledermedve, rémülten állt mögöttem. Nem hagyott el több szavat a szánk... Lassan, vontatottan elindultam. Egyszer sem néztem hátra ő rá... Mentem amíg a távoli horizont el nem nyelte alakját, és vele együtt a sok emléket ami összekötött minket. 

Így ért véget a reménytelen küzdelmem kettőnk barátságáért.. ott.. a szivárvány alatt.

Watashi wa?

Folyton azt érzem, mintha más szeretnék lenni. Mintha új helyet keresnék, új élettel és új személyiséggel.. Ez együtt jár a felnőtté válással, meg azzal a törekvéssel is, hogy újra megtaláljam magam. Azzal, hogy mássá válok, felmentem magam minden alól... Komolyan azt hittem, hogy ahányszor próbálkozom, mindig felszabadulhatok. De mindig zsákutcába kerültem... Mindegy, hova megyek, eltévedek.. Ami nincs, az nem változik. A forgatókönyv módosulhat, de én mindig ugyanaz a tökéletlen selejt maradok... Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni...

A  z t   h i s z e m ,   m e g   k e l l   i s m e r n e m   m a g a m . . . 

Egyszer..

" Biztos van egy titkos ajtó, amin keresztül el lehet jutni erre a csodás helyre, de oda csak az angyalok és a tündérkék juthatnak be... Még jó hogy mi azok vagyunk.. "

 Egyszer azt mondtad nekem, hogy elmegyünk együtt arra a helyre, amit már olyan régóta kerestünk.. Arra a helyre a mi fantázia világunkban, amit csak legédesebb álmainkban láthattunk.. Azt mondtad, együtt fogunk ülni azon a padon, jókat nevetünk és teleesszük magunkat mindennel, amit édességnek hívnak.. Közben csak gyönyörködünk a tájban, egymásra szórjuk a virágszirmokat és halljuk a madarak csicsergését.. Elmerülünk a fantáziánk mély óceánjában...Ott leszünk, együtt, mint két igaz barát, mint két jó testvér.. Nem lesz semmi és senki aki elválaszthatna minket.. Mert együtt leszünk a mi kis világunkban, akármilyen távolra is sodor majd tőlem a sors.. Én melletted maradok, örökre..

M e r t   t e   v a g y   a   l e g e s l e g j o b b   b a r á t o m !  : )

" És egy nap átmegyünk majd abba a szép világba, ígérem "

Örökké

Emlékszem arra a csodás örömteli napra, mikor ott voltunk együtt mindnyájan, és boldogok voltunk. A friss szellő messzire fújta a virágzó cseresznyefák szirmait.. Mintha egy másik világban lettünk volna, egy előző életben, mégis pontosan emlékszem mindenre.. A friss levegőre, a nap ragyogó sugaraira.. a barátaim mosolyaira... Együtt voltunk. Együtt, egy tökéletes világban. Egy olyan helyen ahol mindenki jó, és mindenki tud szeretni..

A virágzó fák alatt ültünk, és boldogan nevetgéltünk. Szavak nélkül is értettük egymást.. Boldogan teltek a percek, miközben a nap már lemenőfélben volt, majd szépen lassan alászállt.. Sötét lett, de nem féltünk, mert tudtunk, hogy nem vagyunk egyedül.. Körülöttünk mint csillagok, apró lámpások világítottak. Ők mutatták az utunkat a fénybe.. 

Boldogak voltunk, mert tudtunk hogy mi örökre együtt maradunk, hogy nincs ami elválasszon minket, soha..

Feküdtünk a selymes fűben, és néztünk a fejünk fölött elsuhanó hullócsillagokat.. Mint a zápor, úgy estek egymás után le az égről. Mi csak csodáltuk egy darabig, és közben azt kívántuk...

"  S o s e   l e g y e n   v é g e  " . . .

Thank you

Rossz fordulatot vettem egyszer vagy kétszer, 

De rájöttem pár dologra a saját erőmből..

Rossz döntések voltak, ez minden..
Üdvözöllek az ostoba életemben!Bántottak, félre értettek ezen a helyen..Én vagyok mindig az "Ez így nem jó"...
Elhibázva mindent, mindig csak a második lehettem,

De ez egy tévedés.. csak alábecsülnek,
Nézd, még itt vagyok!

Szépen, szépen kérlek soha ne érezd,
Hogy kevesebb vagy a kibaszottul tökéletesnél!
Szépen, szépen kérlek, ha valaha valaha úgy érzed semmi sem vagy,
Nem igaz! Te kibaszottul tökéletes vagy nekem!
Annyira szörnyű dolgokat mondasz, mikor magadról beszélsz..
Tévedsz! Változtasd meg a hangokat a fejedben,
Többé ne irányítsanak téged!
Olyan bonyolult, hogy boldognak tűnj? Meg tudod csinálni!
Annyira gyűlölettel teli...oly fárasztó játék...
Elég legyen! Én már elkergettem a saját démonjaim!

Látni akarom, ahogy te is ezt teszed!
Szépen, szépen kérlek soha ne érezd,
Hogy kevesebb vagy a kibaszottul tökéletesnél!
Szépen, szépen kérlek, ha valaha valaha úgy érzed semmi sem vagy..
Te kibaszottul tökéletes vagy nekem!!

Az egész világ fél, de én lenyelem..
Próbáljuk, próbáljuk, próbáljuk, de nem próbáljuk túl keményen és ez csak az időm pazarlása...
Már nem érdekelnek a kritikák, mert mindenhol ott vannak..
Nem tetszik nekik a farmerom, nem értik a hajam..
Ismét visszahúzódunk mások elől,
Miért csináljuk ezt?

Miért csinálod ezt?

Miért csinálom ezt..?

Szépen, szépen kérlek soha ne érezd,
Hogy kevesebb vagy a kibaszottul tökéletesnél!
Szépen, szépen kérlek, ha valaha valaha úgy érzed semmi sem vagy,
Nem igaz! Te kibaszottul tökéletes vagy nekem!
Tökéletes vagy, tökéletes vagy! :)
Szépen, szépen kérlek, ha valaha valaha úgy érzed semmi sem vagy,
Te kibaszottul tökéletes vagy nekem…

* Köszönöm Viki



A világ végén

Emlékszem, milyen sokszor panaszkodtak nekem az emberek. Végighallgattalak titeket és ott segítettem, ahol csak tudtam. De úgy érzem már túl gyenge vagyok. Régen mindig is azt szerettem volna, hogy minden ember boldog legyen.. Meg akartam menteni mindenkit, pedig magamat kellett volna...

Itt vagyok, egyedül.. Csak ülök és lógatom le a lábamat a világ peremén. Mélyen a sötétségbe meredek, ami odalennt nyugtalankodik. Közben azon godolkodom, ugorjak-e vagy ne...

Utálom ezt az érzést.. Amikor már végre eldöntöttem, hogy levetem magamat a világ végéről, ez a bizonyos belső hang megszólal és bíztatni kezd, hogy még van remény. Furcsa módon mindig bedőlök neki, és elhiszem, hogy tényleg van.. De sajnos ez nem ilyen könnyű.. Most nem. Most az egyszer nem hallgattam rá.

Végül úgy alakult, hogy leugrottam...

Sötét volt és hideg.. és magány. Egyedül voltam odalennt. Szörnyű volt... Szörnyű volt, mert láttam dolgokat, amiket még legsötétebb rémálmomban se mertem látni. Végigfutott az életem minden egyes pillanata.. A szép emlékek, a rosszaságok, a fájdalmas és nehéz pillanatok;.. minden. Bármilyen rossz is volt odalennt, mégis maradni akartam.. Megakartam tudni az igazat... Az igazat magamról..

Már régen kiskoromban is nehéz eset voltam. Anyukám azt mondta, szeret, de nem tud velem mit kezdeni. Elvégre más vagyok, nem szokásos, nem a társadalom által meghatározott "normális". A szüleim sokszor nehezen tudtak kezelni. Körübelül 11 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Mindig is különc voltam. De szerettem egyedül lenni. Azomban teljesen mégsem sikerült elzárkóznom. Idővel lettek barátaim, akik képesek voltak mélyebbre látni a felszínnél.

Akárhányszor szereztem egy új barátot olyan érzés fogott el, mintha 'végre valaki szeretne'. De sajnos voltak olyanok is, akik a barátságot amit adtam nem értékelték. Elég sokan... Voltak akik csak szánalmasnak és gyengének tartottak, vagy épp semmibe vettek. Mindez nagyon fájt, de az tartotta bennem a lelket, hogy ez a sok ember talán nem is érdemli meg az én barátságomat. És mindemellett nekem ott voltak az igaz barátaim...

Köszönöm nektek ~

És ez volt az utolsó két szó ami elhagyta a számat.. Többé már nem voltak emlékképek. Se fájdalom, se csalódás, se könnyek, se boldog percek. Már nem fáztam, nem is féltem. Csak voltam, és néztem a világot külső szemlélőként. 

Láttam a sok halott embert, akik élni szerettek volna, de nem tudtak...

Ti, akik élők voltatok benne, csak most láttam igazán, hogy mennyire halottak voltatok igazából, ott legbelül..

Én döntöttem így, és nem bánom. Mert rájöttem, hogy az élet csak egy illúzió, ígyhát mindenki aki benne van, az is.. 

Nekem sosem volt az életem egy szomorú történet. Tőlem az élet nem vett el semmit; csak azt ígérte adni fog, de nem adott...

My reality

E z   o l y a n   r o s s z .   M i é r t   k e l l   í g y   é l n ü n k ?

Úgy érzem az élet nehéz. Minden egyes nappal nehezebb. Mikor a tükörbe nézek, látom, hogy az a valaki nem ugyanaz mint akit tegnap láttam. Mindenegyes nap változom..
Mindig, minden nap, csak tétlenül élek. Lélek nélkül tengődöm az élet és a halál közötti szörnyűséges űrben. Nincs aki mindig ottlegyen mellettem és egyben tartsa a törékeny lelkemet. Már egyre rosszabb. Teljesen kábultá váltam már. Lélek nélkül a szellemem csak reszket valahol...
Ha valaki megtalálná és visszavezetné, fölébredhetnék végre ebből a rémálomból..  
Ébreszd fel a lelkem, szólítsd a nevemen és ments meg ettől sötéttől, mielőtt elvesznék! Ments meg az ürességtől, mivé válok!..

Már tudom mi az ami mindig is hiányozott az életemből; és most hogy közelebb értem hozzá, nem akarom elveszíteni! Ne hagyjatok el, maradjatok itt mellettem.
Tegyetek valóvá, hogy ne csak egy álom legyek! Élni szeretnék.
Valaki.. Valaki ébresszen fel!
Ébreszd fel a lelkem, szólítsd a nevemen és ments meg ettől sötéttől, mielőtt elvesznék! Ments meg az ürességtől, mivé válok!..

F á z o m . .

M e r t    í g y    m i n d e n    o l y a n    h i d e g   é s   ü r e s . .

T i . . .
C s a k   t i   v a g y t o k   é l ő k   a   s o k   h a l o t t   k ö z ö t t . . .


Valaki segítsen; valaki ébressze fel..

Gondoltatok nélkül,

hang nélkül,

lélek nélkül;

k é r l e k   n e   h a g y j   i t t   m e g h a l n i . .

Soha véget nem érő sorok...

Nem.. nem tudod, hogy milyen érzés!

Ezek az önző szavak végül megint csak nem voltak képesek elhagyni a számat.... 

Csak magamban tartottam őket, ahogy sok minden mást is. Édes mindegy - gondoltam - hogy egyel több, vagy kevesebb titok van idebent, bennem.

És csak reménykedtem, még mindig.. és mindig.. és mindig... hogy még hallok felőled valaha. 

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...

Color of the Moon

Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.- Az álmoknak is van színe?- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.- Milyen színű az öröm?- Fényes, kis barátom.- És a magány?- A magány az ibolya színét viseli.- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.- Na és a szerelem?- A szerelem színe a telihold.- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."

Láthatatlanság

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit a reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek szereplőin lehet látni. Én vagyok az a lány azokon a fotókon, közös képeken, aki amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Egyszerűen ki leszek törölve a történelemből, az emberek emlékeiből. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

“ ..És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: 'Miért vagy olyan szomorú?' Honnan tudják? Miből látják? A szemem?A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni,ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit... ”

Sakura

Mikor virágos minden út, és pompáznak a cseresznyefák,
minden, mi volt, eszembe jut..

Nem a virágnak fáj, hogyha elválik az ágtól. Őt eldobják útközbe, vagy éppen hazaviszik és vázába rakják. Így nyer egy kis időt, majd elszárad és elhal. Fájdalmas és szomorú dolog ez, amit az emberek nem vesznek észre. De mégsem a virágon marad a seb, hanem a faágon. Még utána, érte is ez gyászol...

Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk. Tudom, miért fáj neked, mert régen én is ebben a pokolban szenvedtem. De kiszabadultam, végül találtam embereket, akik fontosak nekem. Többet érnek nekem, mint az életem, megmentettek a borzasztó magánytól. Nem adom őket. Egyiküket sem...

“ Szeretem az életemet. A saját életem. Talán éppen ezért. Mert ez nem tökéletes. Semmi sem tökéletes. De mégis. Ez az én saját életem. A sors adta nekem; a szeretet által védett. Valakik által, akik a barátaim...

Barátok, akik pótolhatatlanok a világon!..

Nézd! Látod a mosolyomat? Teljesen rendíthetetlen.. ” 

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

My immortal

Mindig azzal biztatom magamat, hogy érdemes küzdeni. 

Pedig valójában mindig csak csalódok. Csöndben, némán, idebent mélyen...

 

Mégis mit várok? Mit remélek még mindig?  Ha a világ olyan, mint egy hajó, talán már el is süllyedt volna. Az emberek annyira hazugok, önzők, és undorítóak tudnak lenni néha. Szinte csak csalódást okoznak és mindig megbántják egymást.

Én halhatatlanom; mondd, mit csodálsz bennünk? Miért szeretsz minket? Miért védelmezel nap mint nap? Talán nem látod milyen süllyedő hajó lett a mi világunk? Vagy pont, hogy ezért vagy itt velünk? Mit remélsz? Miért remélsz örökké? Csak csalódás már minden.. 

Tudom, hogy fáj, de ne bánkódj kérlek. Segíts ki innen, vigyél magaddal, mert nem akarok így élni. Én halhatatlanom, kérlek ne hagyj magamra.. soha többé.

" Kinek kell az ilyen élet? "

Képzelj el egy olyan élet, ami sokkal jobban fáj, mint a halál...

Valahogy úgy érzem, hogy minden egyes nap amit megélek egyre csak mélyebbre sodor egy sötét alagútban. Akik eddig ott voltak velem és világítottak, hogy megtaláljam a kivezető utat, most eltűnni látszanak.. 

Hirtelen aggódni kezdtem. Félni, hogy nem látom őket többet viszont. 

Bármit megtenni értük.. Egészen tegnaping.

" Hát nem veszed észre mennyire fontos vagy nekünk? " - Nem, nem veszem észre.. Nem látok már semmit sem, mert mikor szükség volt rátok nem voltatok velem. Tudom, hogy ami történt az nem a ti hibátok, de ami a legjobban fáj az az, hogy nem tudtátok: nem is az enyém. 

Egyszerűen nem értetek meg. De nem számít, hiszen én így is szeretlek titeket. Ti azon ritka emberek közé tartoztok az életemben akik előtt képtelen voltam rejtőzni.. Igen, az álarcom elhagyott tegnap. Gyűlölök sírni mások előtt, és mégis megtörtént... És ez baj. Mert így még gyengébb vagyok és félek, hogy ez a gyengeség végleg megöl.

Away from me

Visszatartom a lélekzetem, míg ez az újabb élet kezdetét nem veszi. Elhúzódom; egy hamis mosoly mögé bújok, de..

Istenem.. úgy érzem, így mintha csak magamnak is hazudnék.. És közben elveszítem minden hitemet a dolgokba, amiket elértem idáig..
Túlélni a világot, és menni egyre csak előre. Közben harcolni önmagammal mint egy betegségel, ami végigfolyik az ereimen. Magamba nézek, de a szívem már megváltozott. Többé nem tudom már ezt folytatni, megvetem magamat amiért ilyen lettem.. Ilyen elveszett egy halott világban, valami kevés jót keresve és reménykedve.. de már belefáradtam az életbe amit idáig éltem..
Most felébredek, és megtalálom magamat; az árnyékomban amit magam köré teremtettem.. Régóta elvesztem már benned, csak ez a hely maradt nekem, amit magamnak képzeltem el.. Segíts, szabadíts meg..
Csak vigyél el engem a közelemből, távol önmagamtól..

Távol tőlem...

Halott virág

Egyszer eljön a pillanat a világban, mikor az utolsó virág is elhervad, az utolsó kapcsolat is elmúlik...

A világ olyan mint egy virág. Szépen lassan kinyílott az idők folyamán, majd idővel romlásnak indult. Elkezdett száradni, megváltozni.
Kezdetét vette szirmainak hullása..

~Első szirom: Mikor lehullik az első virágszirom, elmúlnak a felszínes kapcsolatok, ismeretek. Az emberek elhidegülnek egymástól, csak magukra gondolnak majd.

~Második szirom: Mikor lehullik a következő virágszirom is, elmúlnak a párkapcsolatok. Nem lesz szerelem a földön, az emberek már lassan felejtik el, mi az a 'szeretet'.

~Harmadik szirom: Mikor elérkezik az idő, hogy búcsút vegyen a következő szirom is, az emberek elhagyják családaikat, és elindulnak a maguk útján. Hazudnak, lopnak, csalnak. Mindent megtesznek majd, csakhogy mentsék önmagukat.

~Negyedik szirom: Mikor lehullik a negyedik szirom is a virágról, az emberek magukba fordulnak majd, és elveszítik a barátaikat. Nem lesznek barátságok, és semmi más formája sem a szeretetnek.

~Utolsó szirom: A megvilágosodás.. Mikor véget ér minden és lehullik az utolsó virágszirom, az emberek saját önzőségük közepette megvilágosulnak. Megfejtik az élet nagy titkát, és rájönnek az igazságra, de addigra már túl késő lesz. Nem lesz hová futni. Nincs kiút..

Pedig csak egy dolgot tanultak volna meg; csak egyetlen egy dolgot..

..egy kicsit is szeretni.

" Egy újabb idióta "

"Utálom mikor az emberek azt mondják nekünk, hogy mennyire szeretnek minket - hisz ezt mondják mindenkinek. Mikor először azt gondolod hogy igazából mondják, körbenézel és rájössz....

Te csak egy újabb idióta vagy."

Friendship

" Nincs értelme a virágnak, ha az nem virágzik. 
A barátság sem barátság, ha nem igaz. "

Hihetetlen, de igaz. A mi barátságunk pont olyan mint Ino és Sakura barátsága. Míg én ha lehet meghúzom magam, mint Sakura; te ott állsz mellettem és felkarolsz, mint Ino. Neked mindig is meg volt a maga személyiséged, ami miatt talán kicsit irigyeltelek is. De nem bántam, mert tudtam hogy ez fordítva is igaz. Te mindig, minden nap szép voltál, ami nekem kicsit rosszul is esett, mert én sajnos nem lehettem olyan szép. De nem is számít igazából. Hiszen még ha úgy is nézett ki, hogy teljesen különbözünk; azért mégis csak hasonlítunk. Köszönöm azt a sok segítséget amit eddig adtál; a vicces pillanatokat és a sok közös emléket. Köszönöm a szalagot is, majd igyekszem hordani. Köszönöm Ino; tudom hogy ha a jövőben más felé is sodródunk, barátok maradunk. Még akkor is ha néha úgy gondoljuk, hogy 'Nah, most már csak össze kéne veszni!' :)

Egyedül

"A testem képtelen itt maradni; a szívem képtelen elmenni. "

Kicsi piros bőröndöm készen áll az indulásra, teles-tele törött álokkal. Ez minden amit magammal vinnék arra a hosszú útra. Egy szót sem szólok, nem eléktelenkedek. Kicsit talán úgy is érzem, ezerszer volt már ilyen; de most mégis, elhagyom az 'otthonom'.. Telik az idő, múlik a pillanat. Minden ami eddig volt nekem, már csak múlt maradt. Lélekben elmentem; aki itt maradt, nem hasonlít rám. Tudom hogy nem vesztem el; egyszerűen csak, egyedül vagyok. De nem fogok sírni, nem adom fel; mert nem mehetek vissza, most, még nem. Még fel kell ébrednem, mert csak így ismerhetem meg önmagamat, hogy ki is vagyok valójában.. Mutasd meg az árnyákomban, mely igaz dolgok hazudnak nekem. Így elfogadhatóbb lesz a sivár, sötét, üres világ. Elbújok hát, itt az árnyékom mögött biztonságban vagyok, szabad vagyok. Tudom, mehetnék máshova is, de képtelen vagyok 'hazatérni' ahova tudom, hogy tartozok. Telik az idő, múlik a pillanat. Már nincs hová mennem; nem tudok maradni...

Csak egy gondolat

Haladj nyugodtan a lárma és sietség közepette, és emlékezz arra a békére, ami létezhet a csöndben.

Elidegenedés nélkül élj úgy, hogy jó kapcsolatod legyen az emberekkel.

Mondd ki finoman és világosan az igazságot, és hallgass meg másokat még az egyszerű és tudatlan lelkeket is.

Nekik is megvan a saját történetük.

Ne hasonlítsd magad senkihez, ezzel kockáztatod, hogy léhává és hivalkodóvá válsz.

Mindig vannak nagyobbak és kisebbek, mint te.

Örvendj terveidnek ugyanúgy, mint teljesítményeidnek!

Törődj a hivatásoddal, mégha mégoly szerény is, ez egy igazi érték az idők változó virágzásában.

Légy óvatos a veled történtekkel kapcsolatban, hiszen a világ tele van csalásokkal.

De ne légy vak, ami a bátorságot és a lelkierőt illeti, mert ez létezik.

Sok egyén keresi a nagy ideálokat és mindenütt az élet hősiességgel van tele.

Légy önmagad!

Különösen ne színleld a barátságot.

Ezenfelül ne légy cinikus a szerelemben, mert az szemben minden terméketlenségével és kiábrándulásával ugyanolyan örök, mint a fű.

Vedd szívesen az évek tanúságait, emelt fővel lemondva a fiatalságodról.

Szilárdítsd meg a lélek azon képességét, hogy megvédhesd magad a váratlan szerencsétlenségben.

De ne bosszantsd magad agyrémekkel.

Sok félelem születik fáradság és magány miatt.

Egy egészéges fegyelmen túl, légy jó magadhoz.

Te a világmindenség gyermeke vagy, nem kevésbé, mint a fákés a csillagok: jogod van itt lenni.

És hogy neked világos vagy nem a Világmindenség úgy halad a maga útján, ahogy kell.

Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla, és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek, őrizd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben.

Minden álnokságával, unalmas gondjaival és összetört álmaival a világ mégis szép.

Figyelj!

Törekedj a boldogságra!

Láthatatlan világ

Bármerre is megyek, mindenki csak levegőnek néz... Az emberek csak elsuhannak mellettem az utcán, észre sem vesznek. De talán jobb is így.

Milyen sok elvárás van az életben. Szerencsétlenség, hogy pont én vagyok az a sok közül, akitől mindenkinél többet várnak. Elvárnak dolgokat, csakhogy büszkék lehesesenek rám. Az én álmaim nem számítanak nekik semmit sem; semmit az ég adta világon. "Jó érzés", hogy nekik csak a büszkeség számít. "Jó érzés", hogy csak úgy kezelnek, mint egy marionette-babát, amit úgy irányíthatnak ahogy nekik tetszik. De én nem bírom ezt tovább; nem leszek többé egy gyenge bábu! Nem hagyom magam; elszakítok minden fonalat amin eddig ráncigáltak. Szabad akarok lenni, hogy követhessem az álmaimat; mint színes pillangókat, míg el nem érem. de vajon képes leszek mindezt egyedül végigcsinálni? hisz olyan kevesen vannak, akik segíthetnének. A többi ember az utcán, vagy az iskolában mind csak levegőnek néz. Az emberek csak elsuhannak mellettem; észre sem vesznek. De talán jobb is így. ha örökre láthatatlan maradok, talán láthatatlan lesz a világ is az én szememmel. Szürkeség; homály.. Csak ez marad.

Liliom

Az igazság szava is a bölcsességet magasztalja; 

és az Ő nyelve ítéletet mond. 

Áldott ki szenved, mert ha megpróbálja,

megkapja az élet koronáját.

Kérünk mennyei tűz, könyörülj rajtunk!

Ó míly szent, 
míly igaz, 
míly kedves, 
míly kellemes. 


Ó, tiszta liliom...

Tehetség

A tehetség olyan adottság, ami túlszárnyalja a gyakorlatot. A gyakorlat pedig olyan erő, ami legyőzi a tehetséget. 

Sokak szerint ha valaki elég sokat gyakorol, akkor képes lesz túlszárnyalni egy gyakorlat nélküli tehetséget. Vannak olyanok is, akik ezt fordítva gondolják. Szerintem egyik sem igaz. Azért nem, mert valójában mindenki tehetséges; így az is, aki gyakorlatra építi a tudását. Valójában ez is egyfajta tehetség, a tehetség pedig egyszerűen csak egy adottság. Mindenkiben ott alszik, csak tudni kell felébreszteni.