Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.
Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú.
Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat, majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet.
De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is…
A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.
Mi van, ha sohasem volt?
