És vissza...

Ha tehetném, világgá mennék veled - ahogy az mindig is szerettük volna. Elmennénk egy olyan helyre, ahol csak mi lennénk, és azok akikben megbízhatunk és tényleg szeretünk..

De vajon létezik ilyen hely? 

Talán a hely maga nem is létezik, csak a pillanat. A pillanat amikor veled vagyok, és szavak nélkül is értjük egymást.

Sosem mondtam még neked, de én képes voltam beléd látni, azt hiszem. A lelkedig láttam, és megtaláltam a lényeget, amely fölött mások figyelme olyan könnyedén elsiklott. Ez a dolog egyike azoknak, melyek annyi mindent köszönhetek, és amit sosem fogok elfelejteni.
Sosem mondtam még neked, hogy mi mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk - egyszerre. Néha mikor rád néztem, kicsit magamat láttam benned, és tudom, hogy te is érezted már ugyanezt mikor az én szemembe néztél. Lehet hogy mások ezt nem veszik észre, de nem is érdekel mit gondolnak, mert a lényeg, hogy mi tudjuk.
Sosem mondtam még neked, hogy igazából mennyire meg tudlak érteni, vagy átérezni a fájdalmad. Néha kicsit olyan, mintha én is érezném - nem tudom miért van ez, de mindig ez van. De valahogy mi annyira meg tudjuk érteni egymást, hiszen olyan mélyek, és hasonlóak az érzéseink.
Sosem mondtam még neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ahogyan azt sem, hogy miért vagy ennyire az. Olyan, mintha egy láthatatlan fonál kötne össze veled - ez nem fog elszakadni soha, hiszen én is olyan vagyok mint te - a végsőkig küzdenénk érte, hogy egybemaradjon.


Sosem mondtam még neked - ahogy te sem nekem - azokat a ki nem mondott szavakat. Sosem koptatnunk őket fölöslegesen.


Nem volt rá szükség, mert tudom, hogy tudtad ~

" Ha egyszer valamit elveszítettünk, az soha nem fog visszatérni, nem igaz? "

Gyűlölöm a halált, mert ott van mindenütt. Még olyan helyeken is, ahol nem gondolnád. Csak csendben figyel és vár a pillanatra amikor eljöhet valakiért. Számára ez egy játék, amiben csak is ő lehet a nyertes.

És tudom hogy fáj neked - szeretted - hiszen érzem én is. Bárcsak tudnék valahogy segíteni, de tudom hogy nagyon nehéz kitölteni azt az űrt...

De igyekezni fogok;
mert nem hagyhatom, hogy a fájdalom legyőzzön! ~

Ha valakit megszeretek, szeretni fogom örökké. Én ilyen vagyok.

Annyi idő elteltével csak most jöttem rá: nekem nincs otthonom. A ház, amelyben laktam, a hely ahol életem, a tárgyak körülöttem, és az emberek akik körülvettek minden nap, mind-mind csak annak a világtalan zajnak, a számomra rohanó időnek a részei voltak. Nekem – ellentétben veletek – nincs hová hazatérnem ebben a világban. Megpróbáltam megkeresni az otthonom, de nem sikerült, mert valójában nem is létezett soha – legalábbis itt a földön nem. Így végül, mindig csak más emberek szíveibe próbáltam beférkőzni, hátha ott egy új otthont találok magamnak. Ezek az emberek a barátaim lettek, akik mindennél fontosabbá váltak a számomra. Mindezek ellenére most mégis úgy érzem, az otthon nyugalmát ők megtalálhatják – én bennem – de én másokban soha sem. Mintha nagyon mélyen, engem igazából senki sem tudna megérteni. Kerestem mindig, de fordítva történt a dolog: én szerettem meg túlságosan is őket, sokkal inkább, mint ők engem. Így végül megint csak otthon nélkül maradtam, míg nekik – ha ne adj Isten már senkijük sem lenne – mindig lesz egy biztos helyük az én szívemben.  Ö r ö k r e . 

A világ csupa igazságtalanság, de még valahogy így is szeretem ~

A mi világunk

Olyan nagyon régen, egy másik életben
Még érezhettem a szívverésed ritmusát.
Nem álom volt, emlékezz csak vissza ránk,
A szemedben még talán most is látni lehet
Egy életévvel ezelőtt milyen voltál.
Emlékezz vissza ránk, és hagyd,
Hogy magával ragadjon az a régi idő.
Meg fogjuk találni a helyünket az időben,
Ígérem.. Egy helyet, túl a nap sugarain.
Meg fogjuk találni a helyünket az időben,
Igen.. Egy helyet, amit a sajátunknak hívhatunk majd.