Az út ott fent

Bárhová tartottam te mindig velem voltál,
A szivárvány színei közt is te ragyogtál.
Boldog voltam, hogy velem voltál mindig,
És hogy képes voltál bennem bízni, hinni.
Nem volt olyan nap, hogy ne szerettelek volna,
Így is, úgy is; élve vagy halva.


Bárhová tartok, te most is velem vagy,
A fejemből nem törlődik ki a gondolat.
Látlak én a víznek tükörsima felszínén,
Vagy a hegyek vonulatainak peremén.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád,
Arcodat látom mindenhol már.


Bárhová is fogok tartani, mindig velem leszel,
Nem szakít el én tőlem már semmi sem.
Hogyha magasan is jársz majd a felhők közt,
Látni foglak akkor is az égen, ott fönt.
Nem lesz olyan nap, hogy ne hiányoznál,
Hogy elindultál az utadon, és engem itthagytál.

A piros fonál másik végén..

Este van. Odakint a város fényeiben ünnepel a sok sok ember, míg engem idehaza beborít a ragyogó sötét éjszaka.. Hallom a távolban a város zörejét, látom a tűzijáték távolban felvillanó vidám színfoltjait. Minden olyan számomra most, mint egy álom. A fantázia és a valóság egybefolyik, mint egy elkenődött, régi festmény.

Amíg tart az ünnepség, én csak némán kémlelem az eget és gondolkodom. Csak nézem, nézem a csillagos égboltot, amelyben szinte megszólalásig látlak téged. Minthogyha onnan néznél le rám.. Vajon te mit csinálhatsz most?.. - kérdem a csillagoktól, de választ nem kapok tőlük.. Talán nincs is szükségem rá. Már nincs, mert tudom hogy habár a dolgok nem alakultak jól, azért nem szabad összetörnöm. Küzdenem kell majd, hogy el tudjam viselni a hiányodat. De képes leszek rá. És remélem közben te sem hagyod el magad.. - gondoltam, majd egy egyszerű mosollyal, csöndben, hátat fordítottam a tűzijátéknak, az éjszakának, az egész ünnepségnek az összes emberrel együtt.. és igen, neked is.. 
Te neked, a piros fonál másik végén...