Láttam magamat zuhanni, kívülről. Olyan furcsa, meghatározatlan, távoli érzés volt. Mintha ketté vált volna a lelkem és a testem egy pillanatra. De tudtam, hogy nem láthatja meg senki, nem veheti észre senki. Ezért elrejtettem egészen mélyen. Aztán olyan jól sikerült, hogy többé nem találtam meg én sem. Csak elmerengtem, mikor jött az újabb vihar…
És ahogy kavarognak a gondolataim kint sétálgatva az esőben – elveszve, mint aki nem tudja merre tart, épp úgy, mint azon a napon – nem értem, miért lesz nedves az arcom. Ismét, ma is…
