Tizenhárom

November 13 idén egy hétfői nap. Emlékszem, tavaly ilyenkor vasárnap volt, mégpedig életem legszomorúbb vasárnapja. Hogyan is felejthetném el?

A lényem egy része meghalt azon a napon.

Hogy milyen érzes volt? Olyan mintha kitépnék egy létfontosságú szervedet - valamit, ami hozzád tartozik, valamit, ami nélkül nem tudsz élni többé, csak elviselni. Elviselni a létezést, elviselni mindig "csak még egy nappal többet".

Tizenhárom.

Ahol nincsenek szavak, ott a távolság üvölt csupán - ha már én nem tudok. Amúgy sem hallaná senki. És még ha hallanák is, tudom, te nem lehetsz köztük, innentől kezdve pedig semmi sem érdekel már. Nem marad semmi más, csak ez a fantom-fájdalom és hiány, valami után, ami már rég nem az életem része többé.

Van, ami mélyen legbelül nem gyógyul meg bennem soha.
Dolgok, amiket cipelünk magunkkal a sírig.

Tizenhárom.
"Csak még egy nappal többet".

És közben mégis újra meg újra reménykedek belül, hogy nem élem meg a következő évet.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni

Az álmaink egy pillanatra találkozhattak. Hálás vagyok érte, hogy legalább ez az egy megtörténhetett. Bár mindent megpróbáltam megtenni, hogy ez a bizonyos pillanat örökké tartson, legbelül végig tudtam hogy az, amit az emberek "örökké"-nek hívnak, nekünk nem adathat meg soha...

Tudom, hogy ezek a sorok sosem fognak eljutni hozzád, ahogy a szavaim és az érzéseim sem. És talán könnyebb így. Könnyebb, mintha a szemedbe kéne néznem és úgy mondani el mindezt. Nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Csak elvesznék a tekintetedben...

Pedig legbelül vágyom rá, hogy tudd, mennyire hiányzol, hogy mennyire fontos lettél nekem, hogy mennyire megszerettelek... de félek, ha elmondanám mindezt, azzal még azt is tönkre tenném ami eddig megadatott nekünk. Lehet, hogy csak egy pillanat volt, de még így is megérte. Köszönöm ezt neked.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni - pedig könnyebb lenne ha nem...

Túl mindezen

Lehet valakit úgy is szeretni, hogy messze van, úgy is, hogy nem ölelhetem most meg. Úgy is, ha ő épp haragszik rám, megbántódott, vagy idővel talán már el is felejtett engem. De ha én igazán szeretem, akkor az túlmutat mindezen. Akkor is, ha esetleg ő többé már nem úgy szeret engem, mint én még mindig őt - és el kell engednem..

Imádkozni valakiért, na az már igazi szeretet. Akkor is ha, ha ő sosem tudja meg.

Sosem tudja meg, hogy mennyire nagyon szeretem.

Ott vagy, ahol sosincsenek válaszok

"...És azok, akik nem hallották a zenét őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak. "

  

Elvesztünk kint a naplemen-tében, azon a gyönyörű ten-gerparton álmainkban. Ott, ahol régen szabadon táncoltak az érzéseink, ahol még szerettél.

  

Közben éjszaka lett és én nem talállak már sehol, pedig mindenhol kerestelek - az összes közös helyünkön, minden időben, minden emlékemben.

  

...Talán eltűntél, vagy csak én nem látlak?

Vagy te is ott vagy, ahol ahol sosincsenek válaszok?...

Our tragedy

May the stars

Can tell 

What we

Could have been.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk

Ez a park valahogy mindig teles-tele van emberekkel, de én mégis csak téged látlak benne - pedig nem is vagy itt.

Vannak helyek, amiket összekapcsolunk bizonyos emberekkel, emlékekkel. Nekem ez a hely az egyik ilyen. Ha épp arra sétálok, eszembe jutsz róla. Nem tudom, ez szánalmas vagy szép-e. Talán mindkettő egyszerre.

Ahogy leülök oda, az enyhén vizes fűbe, látom, ahogy az alakod megjelenik a horizonton. Nézlek, szemben a ragyogó nappal: nem látom jól, de mintha mosolyognál rám. Nem tudom, hogy vajon tényleg te vagy-e az, vagy csak a bortól mámorodva képzelgek. Lassan lecsukódik a szemem és nem látok - nem látok többé már semmit sem.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk.

I wish it was Saturday

Lehetek szerelmes egy pillanatba? Talán nem is egy személybe, csak egy bizonyos pillanatba?

Ha létezik ilyen, akkor talán ma egy pillanatra az voltam. Arra a rövidke kis időre, amikor csak ketten voltunk és beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha kicsit lelassult volna minden körülöttünk. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el így...

Azt mondtad, vannak dolgok amiket megértenek az emberek, mert egyértelműek - látják és/vagy megmagyarázzák nekik. De vannak olyan dolgok, amik nem konkrétak, amiket nem mondunk ki és nem magyarázunk el másoknak. Ezek a dolgok láthatatlanok. Csak az látja őket, aki érti és érzi őket.

Azt hiszem, legmélyen én értettelek.

Bárcsak aznap Szombat lett volna.

Bárcsak több időt tölthettem volna veled.

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.

Te nem vagy többé mellettem -

Régen mindent veled beszéltem meg.

Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.

Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.

Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.

Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.

Te átláttál a mosolyomon.

Többet tudtál mint a többiek.

Ismertél.

Te mentettél meg.

Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.

Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..

de ez alkalommal nem tudom mit teszek,

lehet, hogy megint csak tévedek...

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Néha...

Tudom, hogy azt választottam, hogy boldog legyek - itt, ezen a helyen - de mégis néha olyan nehéz.

Mert néha valami nem sikerül, néha valaki elárul, néha valaki becsap, néha valaki elmegy, néha valaki marad, de aztán valaki elmegy megint - talán visszajön, vagy jön egy másik, de aztán újra eltűnik az életedből - majd néha valaki új reményt ad, de aztán ő is csak tovább áll. Hiszen így ment ez mindig is - mindig, megbízva mindenkiben. És minden egyeses "néhánál" egy-egy aprócska darab a szívünkből eltűnik - szép lassan elfogy az egész - és néha, néhányaknál végül nem marad semmi sem...

Az életünk olyan, mint néhány pillanatkép - ilyen gyorsan tűnik el, mindig változik, és mindig véget ér.

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

És én így is szeretni foglak, mert nekem még mindig fontos vagy ~

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem az egész világ hazudik körülöttem. Az emberek csak bábuk, akik sorsunkon nevetnek, ha látják: milyenek is vagyunk mi.

Mikor veled vagyok hatalmas kételyek gyötörnek. Olyan dolgok, amik mindvégig ott lapultak legmélyen bennem - csak ki akartam törölni őket a fejemből, mintha sosem léteztek volna. Pedig léteznek.

Miért vagy ilyen? Szeretném hinni, hogy te más vagy!
Miért vagy ilyen? Tudom, hogy te más vagy!
Ez csak az az arcod, amit a világnak mutatsz. De akkor hol vagy? Hol vagy most?
Azt hittem ismerlek, de már nem tudom, mit kéne gondolnom...

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem semmi sem igaz. Mintha te képes volnál letagadni a csillagokat is az égről, olyan érzően, őszintén. És a csillaghullás közepette, mikor romokba dől ez a rideg világ, te csak ugyanúgy állsz ott és gyengéden a fülembe súgod: Ne félj, én itt vagyok és szeretlek!

Not here

Az életem valahogy olyan üresnek tűnik, mintha hiányozna belőle valami - talán az, hogy itt lennétek velem?...

Minden napom ugyanolyan; monoton és unalmas. Sosem történik semmi, ami most úgy igazán boldoggá tehetne. Mostanában - vagy talán mindig is? - minden nap szürke és közömbös a számomra.

Valahogy bármi történik, sehogy sem jó. Bármit látok, bármit mondok, bármit csinálok az lényegtelen.

Bármerre is megyek, a világ ugyanolyan szürke marad...

Mert akikre igazán szükségem lenne, ők nincsenek itt, hogy kiszínezzétek a világom - így hát be kell érnem a fekete-fehérrel.

És vissza...

Ha tehetném, világgá mennék veled - ahogy az mindig is szerettük volna. Elmennénk egy olyan helyre, ahol csak mi lennénk, és azok akikben megbízhatunk és tényleg szeretünk..

De vajon létezik ilyen hely? 

Talán a hely maga nem is létezik, csak a pillanat. A pillanat amikor veled vagyok, és szavak nélkül is értjük egymást.

Sosem mondtam még neked, de én képes voltam beléd látni, azt hiszem. A lelkedig láttam, és megtaláltam a lényeget, amely fölött mások figyelme olyan könnyedén elsiklott. Ez a dolog egyike azoknak, melyek annyi mindent köszönhetek, és amit sosem fogok elfelejteni.
Sosem mondtam még neked, hogy mi mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk - egyszerre. Néha mikor rád néztem, kicsit magamat láttam benned, és tudom, hogy te is érezted már ugyanezt mikor az én szemembe néztél. Lehet hogy mások ezt nem veszik észre, de nem is érdekel mit gondolnak, mert a lényeg, hogy mi tudjuk.
Sosem mondtam még neked, hogy igazából mennyire meg tudlak érteni, vagy átérezni a fájdalmad. Néha kicsit olyan, mintha én is érezném - nem tudom miért van ez, de mindig ez van. De valahogy mi annyira meg tudjuk érteni egymást, hiszen olyan mélyek, és hasonlóak az érzéseink.
Sosem mondtam még neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ahogyan azt sem, hogy miért vagy ennyire az. Olyan, mintha egy láthatatlan fonál kötne össze veled - ez nem fog elszakadni soha, hiszen én is olyan vagyok mint te - a végsőkig küzdenénk érte, hogy egybemaradjon.


Sosem mondtam még neked - ahogy te sem nekem - azokat a ki nem mondott szavakat. Sosem koptatnunk őket fölöslegesen.


Nem volt rá szükség, mert tudom, hogy tudtad ~

Ha valakit megszeretek, szeretni fogom örökké. Én ilyen vagyok.

Annyi idő elteltével csak most jöttem rá: nekem nincs otthonom. A ház, amelyben laktam, a hely ahol életem, a tárgyak körülöttem, és az emberek akik körülvettek minden nap, mind-mind csak annak a világtalan zajnak, a számomra rohanó időnek a részei voltak. Nekem – ellentétben veletek – nincs hová hazatérnem ebben a világban. Megpróbáltam megkeresni az otthonom, de nem sikerült, mert valójában nem is létezett soha – legalábbis itt a földön nem. Így végül, mindig csak más emberek szíveibe próbáltam beférkőzni, hátha ott egy új otthont találok magamnak. Ezek az emberek a barátaim lettek, akik mindennél fontosabbá váltak a számomra. Mindezek ellenére most mégis úgy érzem, az otthon nyugalmát ők megtalálhatják – én bennem – de én másokban soha sem. Mintha nagyon mélyen, engem igazából senki sem tudna megérteni. Kerestem mindig, de fordítva történt a dolog: én szerettem meg túlságosan is őket, sokkal inkább, mint ők engem. Így végül megint csak otthon nélkül maradtam, míg nekik – ha ne adj Isten már senkijük sem lenne – mindig lesz egy biztos helyük az én szívemben.  Ö r ö k r e . 

A világ csupa igazságtalanság, de még valahogy így is szeretem ~

Te is csak elhagytál

Elvesztem már rég.. még mielőtt megismertél volna. Nem tudom, hol kezdődött, mert egyszer már csak azt vettem észre, hogy nem találom a kifelé vezető utat. Először azt hittem, bezártak, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Én sodortam oda magam, a sötétbe. Sokáig nem volt fény ott. Aztán mindig jött valaki, aki reménnyel töltött el. Ugyanígy egy nap megjelentél te is és tudtam, hogy egy nap barátok leszünk. Te vezettél engem, habár nem is tudtál róla. Fogalmad sem volt az egészről, holott te voltál voltál a fénysugár. Elindultál, és habár én mindig csak mögötted, lemaradva voltam, követtelek. De te elkezdtél távolodni, és én csak még jobban lemaradtam. Ott, abban a sötétben, rá kellett jönnöm, hogy a fénysugár melyhez az a pirosas fonál kötött valaha, te is csak elhagytál.

Hiába próbáltam kijutni egyedül a sötétből, a fonál másik végén nem várt rám senki. Ahogy próbáltam kivergődni onnan, csak még jobban belegabalyodtam a piros fonálba, és csak még jobban eltévedtem odabent a sötétben.

Eddig azt hittem, a piros fonál megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem tud. Te mégis képes voltál elvágni a kötelékünket, és magamra hagyni a sötétben. Megöltél, anélkül hogy tudtál volna róla. De én mégsem tudlak hibáztatni ~

Elérhetetlen világ

❝ Örökre együtt fogunk maradni, megígérem...

   Együtt, efelől semmi kétség...

 

         

...ezt hittük. ❞    

Régen nem gondolkoztam azon, hogy mi is az, hogy barátság. Talán mivel nem volt alkalmam megtapasztalni nagyon, így nem is érdekelt. De aztán, olyanokat ismertem meg, akik nagyon fontosak lettek a számomra. Már nem úgy gondolkoztam mint azelőtt, mert ott voltak ők. Ők, akik megértették velem: a barátság nem csak egy szó. Tartozni akartam valahová, valakik közé, akik a barátaim. Egy olyan világnak akartam a része lenni, ami csak belőlünk áll. Mint egy csapat, mint egy család. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szerettem volna, én talán sosem tartoztam közétek. Mert hiába mondtam, és mondtátok, hogy mi bármire képesek lennénk a másikért, mégis mindig ott volt a távolság köztünk. A ti világotok csodálatos volt, de számomra elérhetetlen..

E g y   v i l á g   a m i b e   n e m   l é p h e t t e m   b e . . 

E g y    v i l á g ,   a m i b e n    n e m    l é t e z i k

t á v o l s á g .