Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

A világ végén

Emlékszem, milyen sokszor panaszkodtak nekem az emberek. Végighallgattalak titeket és ott segítettem, ahol csak tudtam. De úgy érzem már túl gyenge vagyok. Régen mindig is azt szerettem volna, hogy minden ember boldog legyen.. Meg akartam menteni mindenkit, pedig magamat kellett volna...

Itt vagyok, egyedül.. Csak ülök és lógatom le a lábamat a világ peremén. Mélyen a sötétségbe meredek, ami odalennt nyugtalankodik. Közben azon godolkodom, ugorjak-e vagy ne...

Utálom ezt az érzést.. Amikor már végre eldöntöttem, hogy levetem magamat a világ végéről, ez a bizonyos belső hang megszólal és bíztatni kezd, hogy még van remény. Furcsa módon mindig bedőlök neki, és elhiszem, hogy tényleg van.. De sajnos ez nem ilyen könnyű.. Most nem. Most az egyszer nem hallgattam rá.

Végül úgy alakult, hogy leugrottam...

Sötét volt és hideg.. és magány. Egyedül voltam odalennt. Szörnyű volt... Szörnyű volt, mert láttam dolgokat, amiket még legsötétebb rémálmomban se mertem látni. Végigfutott az életem minden egyes pillanata.. A szép emlékek, a rosszaságok, a fájdalmas és nehéz pillanatok;.. minden. Bármilyen rossz is volt odalennt, mégis maradni akartam.. Megakartam tudni az igazat... Az igazat magamról..

Már régen kiskoromban is nehéz eset voltam. Anyukám azt mondta, szeret, de nem tud velem mit kezdeni. Elvégre más vagyok, nem szokásos, nem a társadalom által meghatározott "normális". A szüleim sokszor nehezen tudtak kezelni. Körübelül 11 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Mindig is különc voltam. De szerettem egyedül lenni. Azomban teljesen mégsem sikerült elzárkóznom. Idővel lettek barátaim, akik képesek voltak mélyebbre látni a felszínnél.

Akárhányszor szereztem egy új barátot olyan érzés fogott el, mintha 'végre valaki szeretne'. De sajnos voltak olyanok is, akik a barátságot amit adtam nem értékelték. Elég sokan... Voltak akik csak szánalmasnak és gyengének tartottak, vagy épp semmibe vettek. Mindez nagyon fájt, de az tartotta bennem a lelket, hogy ez a sok ember talán nem is érdemli meg az én barátságomat. És mindemellett nekem ott voltak az igaz barátaim...

Köszönöm nektek ~

És ez volt az utolsó két szó ami elhagyta a számat.. Többé már nem voltak emlékképek. Se fájdalom, se csalódás, se könnyek, se boldog percek. Már nem fáztam, nem is féltem. Csak voltam, és néztem a világot külső szemlélőként. 

Láttam a sok halott embert, akik élni szerettek volna, de nem tudtak...

Ti, akik élők voltatok benne, csak most láttam igazán, hogy mennyire halottak voltatok igazából, ott legbelül..

Én döntöttem így, és nem bánom. Mert rájöttem, hogy az élet csak egy illúzió, ígyhát mindenki aki benne van, az is.. 

Nekem sosem volt az életem egy szomorú történet. Tőlem az élet nem vett el semmit; csak azt ígérte adni fog, de nem adott...

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.