Amikor az egész világod összeomlani készül

Mindenkinek van egy belső kis világa ami egyedi és csodálatos, ám olykor kusza és elveszett, sötét és világos - egyszerre. Ezek a különböző világok néha találkoznak - van hogy csak egy pillanatra, de van hogy akár egy egész életre is. Vannak olyanok is, amik elfutnak egymás mellett - párhuzamosak - így sosem találkozhatnak.

Nincs két egyforma világ.

A Te világod lenyűgözött, minden megtörtségével és fájdalmával együtt, amikről sosem beszéltél konkrétan, de tudtam hogy ott vannak legbelül. Sérült és tökéletlen volt, de számomra még így is gyönyörű. A Te világodból hiányoztak darabok - meghatározhatatlan foltok: légüres tér és hiány, ki nem mondott félelmek. Nem volt benne hit, de volt őszinte szeretet és szeretve lenni vágyás. Álmok és harcok. Magány és bizonytalanság. Szabadságra és elismerésre vágyás. Remény és bolondság.

A Te világod sok mindenben passzolt az enyémhez - és bár voltak köztünk szakadékok, sok mindenben ki is egészítettük egymást.

Az én világom egy paradoxon - nem oldható fel abban a szabályrendszerben, amiről szól és nagyon összetett. Egy csodálatos zűrzavar. Egyedi és egyetlen - megismételhetetlen. Egyszerre hófehér és egyszerre koromfekete, de soha sem szürke. Tele van fájdalommal, de tele van szeretettel is. Az én világom olyan világ, ahol pusztítok és építek. Minden egyes alkalommal amikor végig söpör rajta egy hurrikán és az egész világom összeomlani készül, három épület mégis mindig sértetlen marad: hit, remény és szeretet. És mindezek közül a legnagyobb a szeretet.

A te világod és az én világom hat hónappal ezelőtt összefutott és végzetesen hatottak egymásra. De amilyen meghatározó és különleges, olyan fájdalmas is volt ez a kötelék.

Nem tudom, a miénk melyik - elkerülhetetlen elválás, egy hosszabb kereszteződés, vagy éveken át tartó út - de szeretném hinni hogy bármi is volt, számodra is olyan értékes volt, mint számomra.

Ma minden összetört bennem. 

A lényem legmélyéig hatolt egy olyan szintű fájdalom amivel talán még sosem találkoztam. És mégis - még csak a gondolat is, hogy haragudjak Rád és ne tudnálak tovább szeretni szembe megy mindennel ami én vagyok.

Nagyon nagyon szeretlek - ez az épület még mindig áll, de a világom többi része romokban hever.

Minden csendes. Minden magányos. Minden omlik össze... 

Szépen,

lassan,

finoman.

És legbelül ismét meghal bennem valami.

A lány a sötétben

Vannak dolgok, amiket sosem mondunk ki,

mert könnyebb nélkülük és dolgok, amiket sosem

teszünk meg, hiába is vágyunk rájuk…

Tudom, hogy így próbálsz meg elengedni és olyan önző vagyok, mert gyűlölöm mikor ezt teszed. Pedig semmi jogom sincs nálam tartanom a szíved. Túl értékes ahhoz, hogy én vigyázzak rá.

Bárcsak ne engednél el - nem felejtenél el és adnád a szívedet másnak -

de ilyen önző nem lehetek, hogy erre vágyjak.

Bárcsak lehetnék egy kedves emlék neked.

Másra már nem is vágyom - úgysem lehet.

Bárcsak úgy emlékeznél rám, ahogy megismertél: a lány a sötétben, akinek nem láttad hogy ragyognak a szemei,

de tudtad, mert legbelül már ismertél.

“Enyém a szíved

Tiéd az enyém

Rendben?”

Nem hiszem, hogy képes leszek kitépett szívvel tovább élni, de megígérem, hogy meg fogok próbálni tovább létezni.

A fiú a regényből

Azt hiszem ez volt a sorsunk, hogy ennél tovább ne jussunk el soha - de nem tudhatom. Rád mindig úgy fogok emlékezni, mint az első nagy szerelmemre, a fiúra a regényből, aki számomra sosem lehetett valóságos.

A vasárnapokról majd mindig eszembe jutsz, mikor mondtad, hogy Neked általában mindig üresek és magányosak a vasárnapjaid. Pedig egy ilyen üres napon találkoztunk mi is és az teljesen más volt, mint a többi vasárnap. Megváltoztatott bennem valamit. 

A késő esti sétákról, a holdról, az éjszakáról, egy dalról, de még a magányos estékről is mind te jutsz eszembe. Ha főzök, Rád gondolok - hogy Te sosem követed a recepteket, mindig csak úgy random alkotsz valamit -, ha borozom olyan, mintha Veled innék. Zöldalma, gin, fenyő, sündisznó, viccek, romkocsma, kávé és könyvek, tengernek gyümölcsei és a szomszéd macskája. Képek, polaroidok és elmosódott festmények, szoros ölelések, emlékek és a savanyúság illata. Délutáni pihenő - szinte mintha együtt aludnánk - és a tekinteted. A szemeid amiben akarva-akaratlanul nem egyszer vesztem el. 

Hányszor tervezgettük hogy majd hol és mikor látjuk újra egymást, de legbelül mindig féltem, hogy nem lesz több “újra”. Nem is lett.

Tudod, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a mosolyod, a hangod, a nevetésed, az, hogy volt idő mikor boldognak láthattalak. Most már tudom, hogy ez mind ajándék volt. A sok kedves emlék - és közben merengek -, vajon eszedbe jutnak ezek Neked is?.. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek Téged, még ha most irtózatosan fáj is ez az egész. De ez nem a Te hibád. Sosem tudnék haragudni Rád.

Elválás - tudom, hogy vége kell legyen - talán el sem kezdődött igazán. Féltem a közeledéstől és tudtam mindvégig, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, de elveszíteni sem akarlak soha. Most mégis el kell engedjelek és hagynom kell, hogy Te is elengedj engem.

Ég veled drága kicsi szívem - Hihetetlenül, nagyon nagyon szeretlek!

Egy másik világban együtt vagyunk; egy regényben Te és én -

Csak mi ketten.

The world we live in

Annyi minden változik és tudod szeretném megérteni az engem körül ölelő világot, de annyira nem az enyém, hogy néha azt érzem, képtelen vagyok rá.

Lebegek, mint egy utolsó kívülálló. Lebegek a vizek felett.

Lassan átfúj a szél áttetsző testemen. Lélegzem és eggyé válok a levegővel.

Annyi minden változik és mindnyájan szeretnénk megérteni a rajtunk kívül eső világot, és bár én értem hogy lett ilyenné, eggyé válni vele sosem tudnék - képtelen lennék rá. Ez a világ nem az enyém és nincs értelme azzá sem tennem. Nem is tudnám. 

Ez a világ sosem értett meg. Képtelen rá.