Szeretnék eltűnni innen. Elmenni - mintha sosem léteztem volna. Nem futva, menekülve a fájdalom elől, csak szépen, halkan elillanni. Elfakulni, mint a régi emlékek, melyekről már csak a poros padláson megőrzött fényképek tanúskodnak, hogy valóban léteztek valaha.
Nem az a baj, ha fáj valami. Mindig fog fájni valami. A baj az, ahogyan gondolkodok a problémáimról és a fájdalmamról. Egészen pontosan nem is amit gondolok, hanem amit megélek. Nem a probléma a probléma - a szívem a probléma. Az én szánalmas, érzelmes, önző, bűnös szívem. Olyan nehéz a jót választani. A negatív gondolatok valahogy mindig hangosabbnak tűnnek a fejemben. És tudom, hogy nem igaz, tudom, hogy nem reménytelen a helyzet, csak valahogy könnyebb megengednem magamnak, hogy szenvedjek. Hát nem ironikus? Abba taszítom saját magam, amitől a legjobban félek. És még mindig csak itt vagyok...
Szenvedek, hogy legalább még ez az egy művészi megmaradjon bennem.
