A lány a sötétben

Vannak dolgok, amiket sosem mondunk ki,

mert könnyebb nélkülük és dolgok, amiket sosem

teszünk meg, hiába is vágyunk rájuk…

Tudom, hogy így próbálsz meg elengedni és olyan önző vagyok, mert gyűlölöm mikor ezt teszed. Pedig semmi jogom sincs nálam tartanom a szíved. Túl értékes ahhoz, hogy én vigyázzak rá.

Bárcsak ne engednél el - nem felejtenél el és adnád a szívedet másnak -

de ilyen önző nem lehetek, hogy erre vágyjak.

Bárcsak lehetnék egy kedves emlék neked.

Másra már nem is vágyom - úgysem lehet.

Bárcsak úgy emlékeznél rám, ahogy megismertél: a lány a sötétben, akinek nem láttad hogy ragyognak a szemei,

de tudtad, mert legbelül már ismertél.

“Enyém a szíved

Tiéd az enyém

Rendben?”

Nem hiszem, hogy képes leszek kitépett szívvel tovább élni, de megígérem, hogy meg fogok próbálni tovább létezni.

A fiú a regényből

Azt hiszem ez volt a sorsunk, hogy ennél tovább ne jussunk el soha - de nem tudhatom. Rád mindig úgy fogok emlékezni, mint az első nagy szerelmemre, a fiúra a regényből, aki számomra sosem lehetett valóságos.

A vasárnapokról majd mindig eszembe jutsz, mikor mondtad, hogy Neked általában mindig üresek és magányosak a vasárnapjaid. Pedig egy ilyen üres napon találkoztunk mi is és az teljesen más volt, mint a többi vasárnap. Megváltoztatott bennem valamit. 

A késő esti sétákról, a holdról, az éjszakáról, egy dalról, de még a magányos estékről is mind te jutsz eszembe. Ha főzök, Rád gondolok - hogy Te sosem követed a recepteket, mindig csak úgy random alkotsz valamit -, ha borozom olyan, mintha Veled innék. Zöldalma, gin, fenyő, sündisznó, viccek, romkocsma, kávé és könyvek, tengernek gyümölcsei és a szomszéd macskája. Képek, polaroidok és elmosódott festmények, szoros ölelések, emlékek és a savanyúság illata. Délutáni pihenő - szinte mintha együtt aludnánk - és a tekinteted. A szemeid amiben akarva-akaratlanul nem egyszer vesztem el. 

Hányszor tervezgettük hogy majd hol és mikor látjuk újra egymást, de legbelül mindig féltem, hogy nem lesz több “újra”. Nem is lett.

Tudod, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a mosolyod, a hangod, a nevetésed, az, hogy volt idő mikor boldognak láthattalak. Most már tudom, hogy ez mind ajándék volt. A sok kedves emlék - és közben merengek -, vajon eszedbe jutnak ezek Neked is?.. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek Téged, még ha most irtózatosan fáj is ez az egész. De ez nem a Te hibád. Sosem tudnék haragudni Rád.

Elválás - tudom, hogy vége kell legyen - talán el sem kezdődött igazán. Féltem a közeledéstől és tudtam mindvégig, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, de elveszíteni sem akarlak soha. Most mégis el kell engedjelek és hagynom kell, hogy Te is elengedj engem.

Ég veled drága kicsi szívem - Hihetetlenül, nagyon nagyon szeretlek!

Egy másik világban együtt vagyunk; egy regényben Te és én -

Csak mi ketten.

Ott vagy, ahol sosincsenek válaszok

"...És azok, akik nem hallották a zenét őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak. "

  

Elvesztünk kint a naplemen-tében, azon a gyönyörű ten-gerparton álmainkban. Ott, ahol régen szabadon táncoltak az érzéseink, ahol még szerettél.

  

Közben éjszaka lett és én nem talállak már sehol, pedig mindenhol kerestelek - az összes közös helyünkön, minden időben, minden emlékemben.

  

...Talán eltűntél, vagy csak én nem látlak?

Vagy te is ott vagy, ahol ahol sosincsenek válaszok?...

December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Néha...

Tudom, hogy azt választottam, hogy boldog legyek - itt, ezen a helyen - de mégis néha olyan nehéz.

Mert néha valami nem sikerül, néha valaki elárul, néha valaki becsap, néha valaki elmegy, néha valaki marad, de aztán valaki elmegy megint - talán visszajön, vagy jön egy másik, de aztán újra eltűnik az életedből - majd néha valaki új reményt ad, de aztán ő is csak tovább áll. Hiszen így ment ez mindig is - mindig, megbízva mindenkiben. És minden egyeses "néhánál" egy-egy aprócska darab a szívünkből eltűnik - szép lassan elfogy az egész - és néha, néhányaknál végül nem marad semmi sem...

Az életünk olyan, mint néhány pillanatkép - ilyen gyorsan tűnik el, mindig változik, és mindig véget ér.

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Emlékek

"Tudom jól, hogy a régi dolgokat már nem lehet visszahozni, csak reméltem. Hogyan is lehetne, mikor már nem is léteznek?"

 

Már elmúltak, így a múlt nincs többé. Olyan, mintha sosem létezett volna. Az egyetlen ami megmaradt azok az emlékek, hiszen ezeket magunkkal hoztuk a múltból a jelenbe. Amíg emlékezetben tartjuk őket, életben maradhatnak. Azonban ha elfelejtjük őket, megszűnnek létezni. Hiszen mi vagyunk az utolsók, akikben még él ez az emlék, de ha  mi is elengedjük azokat a dolgokat, amik régen olyan fontosak voltak nekünk, végleg elmúlnak majd.. Ahogy a holtak, úgy a feledett szavak, tettek, ígéretek, és érzések sem térnek vissza már..

N e m   l e s z   t ö b b é   s e n k i ,
a k i   e m l é k e z h e t n e    r á ju k . . .

A világ végén

Emlékszem, milyen sokszor panaszkodtak nekem az emberek. Végighallgattalak titeket és ott segítettem, ahol csak tudtam. De úgy érzem már túl gyenge vagyok. Régen mindig is azt szerettem volna, hogy minden ember boldog legyen.. Meg akartam menteni mindenkit, pedig magamat kellett volna...

Itt vagyok, egyedül.. Csak ülök és lógatom le a lábamat a világ peremén. Mélyen a sötétségbe meredek, ami odalennt nyugtalankodik. Közben azon godolkodom, ugorjak-e vagy ne...

Utálom ezt az érzést.. Amikor már végre eldöntöttem, hogy levetem magamat a világ végéről, ez a bizonyos belső hang megszólal és bíztatni kezd, hogy még van remény. Furcsa módon mindig bedőlök neki, és elhiszem, hogy tényleg van.. De sajnos ez nem ilyen könnyű.. Most nem. Most az egyszer nem hallgattam rá.

Végül úgy alakult, hogy leugrottam...

Sötét volt és hideg.. és magány. Egyedül voltam odalennt. Szörnyű volt... Szörnyű volt, mert láttam dolgokat, amiket még legsötétebb rémálmomban se mertem látni. Végigfutott az életem minden egyes pillanata.. A szép emlékek, a rosszaságok, a fájdalmas és nehéz pillanatok;.. minden. Bármilyen rossz is volt odalennt, mégis maradni akartam.. Megakartam tudni az igazat... Az igazat magamról..

Már régen kiskoromban is nehéz eset voltam. Anyukám azt mondta, szeret, de nem tud velem mit kezdeni. Elvégre más vagyok, nem szokásos, nem a társadalom által meghatározott "normális". A szüleim sokszor nehezen tudtak kezelni. Körübelül 11 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Mindig is különc voltam. De szerettem egyedül lenni. Azomban teljesen mégsem sikerült elzárkóznom. Idővel lettek barátaim, akik képesek voltak mélyebbre látni a felszínnél.

Akárhányszor szereztem egy új barátot olyan érzés fogott el, mintha 'végre valaki szeretne'. De sajnos voltak olyanok is, akik a barátságot amit adtam nem értékelték. Elég sokan... Voltak akik csak szánalmasnak és gyengének tartottak, vagy épp semmibe vettek. Mindez nagyon fájt, de az tartotta bennem a lelket, hogy ez a sok ember talán nem is érdemli meg az én barátságomat. És mindemellett nekem ott voltak az igaz barátaim...

Köszönöm nektek ~

És ez volt az utolsó két szó ami elhagyta a számat.. Többé már nem voltak emlékképek. Se fájdalom, se csalódás, se könnyek, se boldog percek. Már nem fáztam, nem is féltem. Csak voltam, és néztem a világot külső szemlélőként. 

Láttam a sok halott embert, akik élni szerettek volna, de nem tudtak...

Ti, akik élők voltatok benne, csak most láttam igazán, hogy mennyire halottak voltatok igazából, ott legbelül..

Én döntöttem így, és nem bánom. Mert rájöttem, hogy az élet csak egy illúzió, ígyhát mindenki aki benne van, az is.. 

Nekem sosem volt az életem egy szomorú történet. Tőlem az élet nem vett el semmit; csak azt ígérte adni fog, de nem adott...

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.