The world we live in

Annyi minden változik és tudod szeretném megérteni az engem körül ölelő világot, de annyira nem az enyém, hogy néha azt érzem, képtelen vagyok rá.

Lebegek, mint egy utolsó kívülálló. Lebegek a vizek felett.

Lassan átfúj a szél áttetsző testemen. Lélegzem és eggyé válok a levegővel.

Annyi minden változik és mindnyájan szeretnénk megérteni a rajtunk kívül eső világot, és bár én értem hogy lett ilyenné, eggyé válni vele sosem tudnék - képtelen lennék rá. Ez a világ nem az enyém és nincs értelme azzá sem tennem. Nem is tudnám. 

Ez a világ sosem értett meg. Képtelen rá.

I wish it was Saturday

Lehetek szerelmes egy pillanatba? Talán nem is egy személybe, csak egy bizonyos pillanatba?

Ha létezik ilyen, akkor talán ma egy pillanatra az voltam. Arra a rövidke kis időre, amikor csak ketten voltunk és beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha kicsit lelassult volna minden körülöttünk. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el így...

Azt mondtad, vannak dolgok amiket megértenek az emberek, mert egyértelműek - látják és/vagy megmagyarázzák nekik. De vannak olyan dolgok, amik nem konkrétak, amiket nem mondunk ki és nem magyarázunk el másoknak. Ezek a dolgok láthatatlanok. Csak az látja őket, aki érti és érzi őket.

Azt hiszem, legmélyen én értettelek.

Bárcsak aznap Szombat lett volna.

Bárcsak több időt tölthettem volna veled.

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

Láthatatlan világ

Bármerre is megyek, mindenki csak levegőnek néz... Az emberek csak elsuhannak mellettem az utcán, észre sem vesznek. De talán jobb is így.

Milyen sok elvárás van az életben. Szerencsétlenség, hogy pont én vagyok az a sok közül, akitől mindenkinél többet várnak. Elvárnak dolgokat, csakhogy büszkék lehesesenek rám. Az én álmaim nem számítanak nekik semmit sem; semmit az ég adta világon. "Jó érzés", hogy nekik csak a büszkeség számít. "Jó érzés", hogy csak úgy kezelnek, mint egy marionette-babát, amit úgy irányíthatnak ahogy nekik tetszik. De én nem bírom ezt tovább; nem leszek többé egy gyenge bábu! Nem hagyom magam; elszakítok minden fonalat amin eddig ráncigáltak. Szabad akarok lenni, hogy követhessem az álmaimat; mint színes pillangókat, míg el nem érem. de vajon képes leszek mindezt egyedül végigcsinálni? hisz olyan kevesen vannak, akik segíthetnének. A többi ember az utcán, vagy az iskolában mind csak levegőnek néz. Az emberek csak elsuhannak mellettem; észre sem vesznek. De talán jobb is így. ha örökre láthatatlan maradok, talán láthatatlan lesz a világ is az én szememmel. Szürkeség; homály.. Csak ez marad.

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.