Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Miért kell darabokra hullanunk, mondd?

Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...

Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.

" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "

És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k

érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...

Ezerszínű fantázia

Mindenkinek megvan a maga fantázia világa. Egy hely, amire szüksége van az embernek, hogy el tudja viselni a fájdalmas valóságot, ami minden szörnyűséges nap körülölel minket. 

Én sok mindent szeretek csinálni annak ellenére, hogy sokan vannak akik ebben hátráltatnak, vagy elkedvtelenítenek. Nekem vannak álmaim, amik nagyon fontosak a számomra...
Szeretek festeni és rajzolni. Mert amikor alkotok, az olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülöttem. Olyankor úgymond csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza vagy ecset, esetleg még a halk zene a háttérben. De igazából az nem is számít, mert annyira belemerülsz abba amit csinálsz. Amikor alkotsz, nem érzékeled az idő múlását. Mikor a fantázia világodban tartózkodsz, nincs idő, se tér, csak te vagy és a saját kis világod. Ilyen az is, mikor festesz vagy rajzolsz; magával ragad, amit alkotsz..  Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért nagyon rossz mikor kizökkensz abból a fantázia világból, és átkerülsz a reményekkel teli, szomorú és fájdalmas valóságba.

Névtelen senki

“ Szívét-lelkét beleadta a művészetébe. Azt hitte, örökké tart.. ”

Valaha létezett, volt valaki. Valaki, aki sokra vihette volna az életben. 

De elkövetett egy nagy hibát. Nem tudta, hogy az igazi erő a lélekből fakad. Sőt, ellenkezőleg, pont az volt az, amit el akart tüntetni magából. A sötét sivárságból az egyetlen kiutat a művészete jelentette. Megpróbált érzések nélkül élni, de nem sikerült. Megszűnt létezni, hiába volt 'örök'. Azt veszítette el, ami a legfontosabb volt a számára. A szeretetet.