Bárcsak tudnék kezdeni valamit ezzel az undorító világgal, mint egy üres vászonnal amit ezer meg ezer színnel festhetek meg. De félek, túl kevés vagyok egymagam...
Minden egyes pillanatban, mikor fel akarom adni, eszembe jutnak az emberek.. Emberek - az a sok-sok ember, akiket annyira nagyon szeretek. Mert valahogy mindegyikük más, mindegyikük annyira különleges a maguk módján. Azt hiszem ez az egyik ok, amiért még élek és itt vagyok.
Nem tudom ugyan hogy milyen vagyok és miért, de talán nem is fontos. Sokszor még én sem értem magam. Túl komplex vagyok, azt hiszem. De mindenesetre szeretek itt lenni ezen a helyen. Lehet, hogy sokszor fájdalmas, lehet hogy nehéz, de ez érezteti velem, hogy létezek, hogy túl kell élnem.
Azért jöttem erre a helyre, hogy tanuljak és fejlődjek, hogy adjak és szeressek. És nem csak a jó dolgokat fogom megtapasztalni, hanem a rosszakat is, hiszen ez az élet rendje.
Lehet, hogy egyenként nem, de együtt mindig erősebbek vagyunk, és ha küzdünk, akkor meg tudjuk menteni ezt a helyet még. Mert ha megmentjük az embereket, megmentjük a világot. Az emberek érző lények - lelkük van, és nagyon érzékenyek. Az emberek fontosak - az emberek a legfontosabbak! Jusson mindig ez az eszetekbe, mielőtt bárkit is bírálnátok.
Nem kell, hogy hősködjünk - én sem akarok már többé hős lenni, csak egyszerűen jó. Jó akarok lenni mindenkihez, és szeretni mindenkit tiszta szívből - mert ez a legeslegjobb érzés a világon.
