December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

Don't deserve a title

Csak ide-oda kapkodom a tekintem, ahogy cseperegnek az esőcseppek odakint az ablaküvegen túli tájon. 

Látod? Megint esik.

Idővel mindig elöntenek az érzések, merengek és közben újra felszínre tör bennem az az ismerős érzés. Nem tudom mi az. Nem tudom a nevén szólítani, pedig mindig körülölel. Így van ez, amióta az eszemet tudom. Örülhet a szívem és lehetek felhőtlen boldog, de idővel úgyis visszaköszönt majd az eső. Újra és újra, ahogy eddig is tette...
És én várni fogom.

Csenben ülök az ablakban és hallgatom a cseppek kocogását az üvegen. 

Egy. Kettő. Csepp. Három. És hallom ahogy csendben, finoman, egy újabb álmom tűnik tova.

De ki tudna parancsolni a víznek?...

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.