Túl mindezen

Lehet valakit úgy is szeretni, hogy messze van, úgy is, hogy nem ölelhetem most meg. Úgy is, ha ő épp haragszik rám, megbántódott, vagy idővel talán már el is felejtett engem. De ha én igazán szeretem, akkor az túlmutat mindezen. Akkor is, ha esetleg ő többé már nem úgy szeret engem, mint én még mindig őt - és el kell engednem..

Imádkozni valakiért, na az már igazi szeretet. Akkor is ha, ha ő sosem tudja meg.

Sosem tudja meg, hogy mennyire nagyon szeretem.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk

Ez a park valahogy mindig teles-tele van emberekkel, de én mégis csak téged látlak benne - pedig nem is vagy itt.

Vannak helyek, amiket összekapcsolunk bizonyos emberekkel, emlékekkel. Nekem ez a hely az egyik ilyen. Ha épp arra sétálok, eszembe jutsz róla. Nem tudom, ez szánalmas vagy szép-e. Talán mindkettő egyszerre.

Ahogy leülök oda, az enyhén vizes fűbe, látom, ahogy az alakod megjelenik a horizonton. Nézlek, szemben a ragyogó nappal: nem látom jól, de mintha mosolyognál rám. Nem tudom, hogy vajon tényleg te vagy-e az, vagy csak a bortól mámorodva képzelgek. Lassan lecsukódik a szemem és nem látok - nem látok többé már semmit sem.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk.

December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

Egy világban létezni Veled

Milyen érzés a várakozás?…

Várni, hogy majd egyszer valaki jöjjön. Valaki, aki őszintén tudna szeretni: úgy ahogy vagyok, aki én vagyok. Vágyni különlegesnek lenni - de soha meg nem kapni.

Mintha teljes erővel szaladnék a horizont felé, de az valahogy mindig csak egyre távolabb és távolabb kerülne tőlem. Úgy tűnik az álmaim, amiket kergetek és a valóság, ami engem üldöz egymással párhuzamosak. Sosem találkozhatnak…

Ha választhatnék, azt kívánnám, hogy bárcsak egy világban létezhetnék Veled. Valahol, távol, túl a valóságon, ahol nem számítanak a párhuzamosok és a lehetetlenek. 

Tudom, hogy tudnálak szeretni,

Ott, azon a helyen.

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

A világ végén

Emlékszem, milyen sokszor panaszkodtak nekem az emberek. Végighallgattalak titeket és ott segítettem, ahol csak tudtam. De úgy érzem már túl gyenge vagyok. Régen mindig is azt szerettem volna, hogy minden ember boldog legyen.. Meg akartam menteni mindenkit, pedig magamat kellett volna...

Itt vagyok, egyedül.. Csak ülök és lógatom le a lábamat a világ peremén. Mélyen a sötétségbe meredek, ami odalennt nyugtalankodik. Közben azon godolkodom, ugorjak-e vagy ne...

Utálom ezt az érzést.. Amikor már végre eldöntöttem, hogy levetem magamat a világ végéről, ez a bizonyos belső hang megszólal és bíztatni kezd, hogy még van remény. Furcsa módon mindig bedőlök neki, és elhiszem, hogy tényleg van.. De sajnos ez nem ilyen könnyű.. Most nem. Most az egyszer nem hallgattam rá.

Végül úgy alakult, hogy leugrottam...

Sötét volt és hideg.. és magány. Egyedül voltam odalennt. Szörnyű volt... Szörnyű volt, mert láttam dolgokat, amiket még legsötétebb rémálmomban se mertem látni. Végigfutott az életem minden egyes pillanata.. A szép emlékek, a rosszaságok, a fájdalmas és nehéz pillanatok;.. minden. Bármilyen rossz is volt odalennt, mégis maradni akartam.. Megakartam tudni az igazat... Az igazat magamról..

Már régen kiskoromban is nehéz eset voltam. Anyukám azt mondta, szeret, de nem tud velem mit kezdeni. Elvégre más vagyok, nem szokásos, nem a társadalom által meghatározott "normális". A szüleim sokszor nehezen tudtak kezelni. Körübelül 11 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Mindig is különc voltam. De szerettem egyedül lenni. Azomban teljesen mégsem sikerült elzárkóznom. Idővel lettek barátaim, akik képesek voltak mélyebbre látni a felszínnél.

Akárhányszor szereztem egy új barátot olyan érzés fogott el, mintha 'végre valaki szeretne'. De sajnos voltak olyanok is, akik a barátságot amit adtam nem értékelték. Elég sokan... Voltak akik csak szánalmasnak és gyengének tartottak, vagy épp semmibe vettek. Mindez nagyon fájt, de az tartotta bennem a lelket, hogy ez a sok ember talán nem is érdemli meg az én barátságomat. És mindemellett nekem ott voltak az igaz barátaim...

Köszönöm nektek ~

És ez volt az utolsó két szó ami elhagyta a számat.. Többé már nem voltak emlékképek. Se fájdalom, se csalódás, se könnyek, se boldog percek. Már nem fáztam, nem is féltem. Csak voltam, és néztem a világot külső szemlélőként. 

Láttam a sok halott embert, akik élni szerettek volna, de nem tudtak...

Ti, akik élők voltatok benne, csak most láttam igazán, hogy mennyire halottak voltatok igazából, ott legbelül..

Én döntöttem így, és nem bánom. Mert rájöttem, hogy az élet csak egy illúzió, ígyhát mindenki aki benne van, az is.. 

Nekem sosem volt az életem egy szomorú történet. Tőlem az élet nem vett el semmit; csak azt ígérte adni fog, de nem adott...

Soha véget nem érő sorok...

Nem.. nem tudod, hogy milyen érzés!

Ezek az önző szavak végül megint csak nem voltak képesek elhagyni a számat.... 

Csak magamban tartottam őket, ahogy sok minden mást is. Édes mindegy - gondoltam - hogy egyel több, vagy kevesebb titok van idebent, bennem.

És csak reménykedtem, még mindig.. és mindig.. és mindig... hogy még hallok felőled valaha. 

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...

Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk. Tudom, miért fáj neked, mert régen én is ebben a pokolban szenvedtem. De kiszabadultam, végül találtam embereket, akik fontosak nekem. Többet érnek nekem, mint az életem, megmentettek a borzasztó magánytól. Nem adom őket. Egyiküket sem...

“ Szeretem az életemet. A saját életem. Talán éppen ezért. Mert ez nem tökéletes. Semmi sem tökéletes. De mégis. Ez az én saját életem. A sors adta nekem; a szeretet által védett. Valakik által, akik a barátaim...

Barátok, akik pótolhatatlanok a világon!..

Nézd! Látod a mosolyomat? Teljesen rendíthetetlen.. ” 

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

" Egy újabb idióta "

"Utálom mikor az emberek azt mondják nekünk, hogy mennyire szeretnek minket - hisz ezt mondják mindenkinek. Mikor először azt gondolod hogy igazából mondják, körbenézel és rájössz....

Te csak egy újabb idióta vagy."