A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhagyatottság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhagyatottság. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 24., kedd

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.
Te nem vagy többé mellettem -



Régen mindent veled beszéltem meg.
Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.
Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.
Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.
Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.
Te átláttál a mosolyomon.
Többet tudtál mint a többiek.
Ismertél.
Te mentettél meg.
Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.
Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..
de ez alkalommal nem tudom mit teszek,
lehet, hogy megint csak tévedek...

2016. június 17., péntek

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

2014. március 9., vasárnap

Drága álmaim...

...Megint csak mi maradtunk - olyan megtörve, mint mindig.
Csak te és én.

Mi tevők legyünk? Úgy érzem túl nagy ez a világ nekünk...
Én nem bírom elviselni ezt tovább.
Istenem! Segíts kérlek, mert nem tudom mit vársz tőlem..
Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit kéne tennem.
Egyszerűen már nem tudom mit szeretnél, hogy milyenné váljak..
csak azt érzem, hogy megölnek az álmaim, és a mások iránti túlzott szeretetem.

Miért kell itt élnem?
Itt a földön mindenki olyan furcsa.. én meg csak mint valami álmodozó élem az életem benne.. De miért is..?

Mi az én feladatom itt? Mit tegyek? Milyen legyek?...
Itt kell hogy hagyjalak titeket, édes álmaim?..
Nélkületek kell, hogy továbbmenjek?
Úgy tűnik többe már nem vagyunk elválaszthatatlanok egymástól~
..elhagysz végül te is, mint ahogy annyian tették már - és elhagylak én is téged.

És elmúlik majd...
szépen, lassan..
De már nem fáj.
Már nem fáj.
Már nem is érzek semmit sem igazán..

2011. július 6., szerda

Magány


..Akkor ott, abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden régi szép pillanatot. Még egyszer látni az ő rendíthetetlen mosolyát, még egyszer felidézni azt a sok beszélgetést, közös nevetést. Megélni mindent újra ugyanúgy, és közben keresni a hibát amit vétettem.. 

H á t h a   v a n   m é g   r e m é n y .


De ez sajnos nem így lett. A mi történetünk már rég véget ért, és már semmi sincs, ami visszahozhatná őt..

M a g á n y . ”

 V é g ü l   c s a k   e z   m a r a d   n e k ü n k . .


Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy hogyan és hol keresem. Túl későn jött az életembe, és túl korán ment el...


2011. május 3., kedd

Soha véget nem érő sorok...

Nem.. nem tudod, hogy milyen érzés!

Ezek az önző szavak végül megint csak nem voltak képesek elhagyni a számat.... 

Csak magamban tartottam őket, ahogy sok minden mást is. Édes mindegy - gondoltam - hogy egyel több, vagy kevesebb titok van idebent, bennem.

És csak reménykedtem, még mindig.. és mindig.. és mindig... hogy még hallok felőled valaha. 

2011. március 30., szerda

Mit jelent egyedül lenni?


Érezlek, és mégsem látlak,
Kiabálok, de senki sem hallja.
Összetörök belül, de
Ugyan, kit érdekel?
Hiszen úgysem tudja
Senki, úgysem érti
Senki, hogy mit jelent
Nekem egyedül lenni.
Nem azt, hogy egymagam
Vagyok, sokkal inkább
Azt, ha velem vagytok,
De mégsem. Én érezlek
Titeket, de ti engem
Nem, én kiabálok,
De ti nem hallotok.
Én meghalok belül,
De ti mindebből
Semmit sem láttok.