Ott alszom el, ahol először találkoztunk

Ez a park valahogy mindig teles-tele van emberekkel, de én mégis csak téged látlak benne - pedig nem is vagy itt.

Vannak helyek, amiket összekapcsolunk bizonyos emberekkel, emlékekkel. Nekem ez a hely az egyik ilyen. Ha épp arra sétálok, eszembe jutsz róla. Nem tudom, ez szánalmas vagy szép-e. Talán mindkettő egyszerre.

Ahogy leülök oda, az enyhén vizes fűbe, látom, ahogy az alakod megjelenik a horizonton. Nézlek, szemben a ragyogó nappal: nem látom jól, de mintha mosolyognál rám. Nem tudom, hogy vajon tényleg te vagy-e az, vagy csak a bortól mámorodva képzelgek. Lassan lecsukódik a szemem és nem látok - nem látok többé már semmit sem.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk.

Egy világban létezni Veled

Milyen érzés a várakozás?…

Várni, hogy majd egyszer valaki jöjjön. Valaki, aki őszintén tudna szeretni: úgy ahogy vagyok, aki én vagyok. Vágyni különlegesnek lenni - de soha meg nem kapni.

Mintha teljes erővel szaladnék a horizont felé, de az valahogy mindig csak egyre távolabb és távolabb kerülne tőlem. Úgy tűnik az álmaim, amiket kergetek és a valóság, ami engem üldöz egymással párhuzamosak. Sosem találkozhatnak…

Ha választhatnék, azt kívánnám, hogy bárcsak egy világban létezhetnék Veled. Valahol, távol, túl a valóságon, ahol nem számítanak a párhuzamosok és a lehetetlenek. 

Tudom, hogy tudnálak szeretni,

Ott, azon a helyen.

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Képzelet

A fantázia nélküli lélek olyan, mint a világ színek nélkül. 
Szomorú és fájdalmas..

Az ajtóban állok habozva. Már félfüllel hallom a hangos ébresztőórák ordító ricsaját. Mégis, mellette hallom azt a különleges másik világot is. A lények hívó szavát; ahogy szólítgatják a nevem. Hadd maradjak, hadd maradjak; olyan jó itt nekem. Ott ahol a szél suttog a fülembe, ahol a hulló esőcseppek mesélik nekem a történeteiket. Igen, a saját világomban szeretnék maradni. Örökre. Ott ahol papír-virágok nyílnak a réten; és ahol altatódalt mesélnek nekem a cukorka-felhők. Tudom, órákig hazudok magamnak itt legbelül; de mégis maradok inkább, és közben nézem a fejem fölött elrepülő lila eget. Ne mondd ki, hogy ez nem a valóság! Ez a szörnyű káosz ami a fejemben kavarog. Ez jobb mint a valóság; hát elbújok, itt maradok, ameddig csak lehet. Tudom jól, mi van a hazugságok mögött, és ezen az álom-menedéken túl. Felépítettem a saját világomat, hogy legyen kiút ebből a szörnyűséges rémálomból. A valóság elnyeli a hangomat, hiába sikítok. Üvöltök, torkom szakadtából, de mégsem lehet megállítani a félelem ettől a pokoltól. Ó, mennyire vágyom már arra az édes álomra. Arra a mély képzeletre, az örök álomra. Csak hadd lássam meg végre, azt a képzeletbeli fényt...