A piros fonál másik végén..

Este van. Odakint a város fényeiben ünnepel a sok sok ember, míg engem idehaza beborít a ragyogó sötét éjszaka.. Hallom a távolban a város zörejét, látom a tűzijáték távolban felvillanó vidám színfoltjait. Minden olyan számomra most, mint egy álom. A fantázia és a valóság egybefolyik, mint egy elkenődött, régi festmény.

Amíg tart az ünnepség, én csak némán kémlelem az eget és gondolkodom. Csak nézem, nézem a csillagos égboltot, amelyben szinte megszólalásig látlak téged. Minthogyha onnan néznél le rám.. Vajon te mit csinálhatsz most?.. - kérdem a csillagoktól, de választ nem kapok tőlük.. Talán nincs is szükségem rá. Már nincs, mert tudom hogy habár a dolgok nem alakultak jól, azért nem szabad összetörnöm. Küzdenem kell majd, hogy el tudjam viselni a hiányodat. De képes leszek rá. És remélem közben te sem hagyod el magad.. - gondoltam, majd egy egyszerű mosollyal, csöndben, hátat fordítottam a tűzijátéknak, az éjszakának, az egész ünnepségnek az összes emberrel együtt.. és igen, neked is.. 
Te neked, a piros fonál másik végén...