Képzelj el egy olyan élet, ami sokkal jobban fáj, mint a halál...
Valahogy úgy érzem, hogy minden egyes nap amit megélek egyre csak mélyebbre sodor egy sötét alagútban. Akik eddig ott voltak velem és világítottak, hogy megtaláljam a kivezető utat, most eltűnni látszanak..
Hirtelen aggódni kezdtem. Félni, hogy nem látom őket többet viszont.
Bármit megtenni értük.. Egészen tegnaping.
" Hát nem veszed észre mennyire fontos vagy nekünk? " - Nem, nem veszem észre.. Nem látok már semmit sem, mert mikor szükség volt rátok nem voltatok velem. Tudom, hogy ami történt az nem a ti hibátok, de ami a legjobban fáj az az, hogy nem tudtátok: nem is az enyém.
Egyszerűen nem értetek meg. De nem számít, hiszen én így is szeretlek titeket. Ti azon ritka emberek közé tartoztok az életemben akik előtt képtelen voltam rejtőzni.. Igen, az álarcom elhagyott tegnap. Gyűlölök sírni mások előtt, és mégis megtörtént... És ez baj. Mert így még gyengébb vagyok és félek, hogy ez a gyengeség végleg megöl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése