Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Te is csak elhagytál

Elvesztem már rég.. még mielőtt megismertél volna. Nem tudom, hol kezdődött, mert egyszer már csak azt vettem észre, hogy nem találom a kifelé vezető utat. Először azt hittem, bezártak, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Én sodortam oda magam, a sötétbe. Sokáig nem volt fény ott. Aztán mindig jött valaki, aki reménnyel töltött el. Ugyanígy egy nap megjelentél te is és tudtam, hogy egy nap barátok leszünk. Te vezettél engem, habár nem is tudtál róla. Fogalmad sem volt az egészről, holott te voltál voltál a fénysugár. Elindultál, és habár én mindig csak mögötted, lemaradva voltam, követtelek. De te elkezdtél távolodni, és én csak még jobban lemaradtam. Ott, abban a sötétben, rá kellett jönnöm, hogy a fénysugár melyhez az a pirosas fonál kötött valaha, te is csak elhagytál.

Hiába próbáltam kijutni egyedül a sötétből, a fonál másik végén nem várt rám senki. Ahogy próbáltam kivergődni onnan, csak még jobban belegabalyodtam a piros fonálba, és csak még jobban eltévedtem odabent a sötétben.

Eddig azt hittem, a piros fonál megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem tud. Te mégis képes voltál elvágni a kötelékünket, és magamra hagyni a sötétben. Megöltél, anélkül hogy tudtál volna róla. De én mégsem tudlak hibáztatni ~