Ott vagy, ahol sosincsenek válaszok

"...És azok, akik nem hallották a zenét őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak. "

  

Elvesztünk kint a naplemen-tében, azon a gyönyörű ten-gerparton álmainkban. Ott, ahol régen szabadon táncoltak az érzéseink, ahol még szerettél.

  

Közben éjszaka lett és én nem talállak már sehol, pedig mindenhol kerestelek - az összes közös helyünkön, minden időben, minden emlékemben.

  

...Talán eltűntél, vagy csak én nem látlak?

Vagy te is ott vagy, ahol ahol sosincsenek válaszok?...

Our tragedy

May the stars

Can tell 

What we

Could have been.

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Just one wish

Ha lehetne egy kívánságom a sorstól, azt kívánnám, hogy az útjaink találkozzanak még egy nap, hogy legyen ami emlékeztet rá, hogy éltél és én ismertelek...

Az élet már csak ilyen.. Megtanulhattam volna már... De nagyon úgy néz ki, én olyan lány vagyok aki nem tanul se mások, se saját hibájából sem... Miért vagyok én ilyen? Ti milyennek láttok engem?.. Úgy érzem kezdek elhalványulni, míg végül eltűnök teljesen. Megszűnök létezni...

Hát ilyen volna az élet? Mindig ad, és vesz el dolgokat?.. Igen, én eddig úgy tudtam, hogy mindennek megvan az értelme, hogy mi miért történik. De mégis, vannak dolgok amikoet nem értek és talán már sosem fogok tudni megérteni.

Gyengülök, és talán már nem is akarok erős lenni többé.

Soha véget nem érő sorok...

Nem.. nem tudod, hogy milyen érzés!

Ezek az önző szavak végül megint csak nem voltak képesek elhagyni a számat.... 

Csak magamban tartottam őket, ahogy sok minden mást is. Édes mindegy - gondoltam - hogy egyel több, vagy kevesebb titok van idebent, bennem.

És csak reménykedtem, még mindig.. és mindig.. és mindig... hogy még hallok felőled valaha. 

Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk. Tudom, miért fáj neked, mert régen én is ebben a pokolban szenvedtem. De kiszabadultam, végül találtam embereket, akik fontosak nekem. Többet érnek nekem, mint az életem, megmentettek a borzasztó magánytól. Nem adom őket. Egyiküket sem...

“ Szeretem az életemet. A saját életem. Talán éppen ezért. Mert ez nem tökéletes. Semmi sem tökéletes. De mégis. Ez az én saját életem. A sors adta nekem; a szeretet által védett. Valakik által, akik a barátaim...

Barátok, akik pótolhatatlanok a világon!..

Nézd! Látod a mosolyomat? Teljesen rendíthetetlen.. ” 

A tükör túloldalán

“ Az ember sohasem azért lesz szomorú, mert a bánat kívülről rátör. Az érzéseink sohasem kívülről szakadnak ránk, hanem belülről. És belül mindig azt érezzük, amit megengedünk magunknak.. ”

____________________________________________________________

Ma reggel boldogan keltem fel. Akkor úgy éreztem tartozom valahová. Valahová, amit otthonnak nevezünk. De rájöttem, az igazság nem ez. Van nekem egyáltalán otthonom? Mert ahol élek, az nem az. Valójában mi csak mutatjuk, hogy összetartozunk. Nem is értem miért titeket választottalak odafentről. Talán dolgom van veletek. Talán változtatnom kéne valamin. Nem tudom... Már nem emlékszem. Csak azt tudom, amit most érzek. Ürességet. Nem vagyok elég erős, már nem tudom mit miért teszek. Nem tudok kiigazodni magamon. Kezdem úgy érezni, hogy a másik felem átveszi felettem az irányítást, én pedig ott maradok elhagyatva, a tükör másik oldalán.. Egyedül..

Gondolatok

“ Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, a legképtelenebb helyzetekben. ”

Egyszer csak elérkezik, betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezősködik. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, visszaemlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül.. váratlanul. És így telnek a mindennapok. A jókedv jön-megy, és néha helyette az üresség, a hiányérzet marad. Egy dolog néha olyan, mintha mindig hiányozna, hiába vesz körül sok-sok minden más. A gondolataim összekuszálódnak; 
ilyenkor nem tudom, mit tegyek..

Barátság

Ha egyedül leszel, én leszek az árnyékod; ha sírnod kell, én leszek a támaszod; ha szeretnél boldog lenni, én leszek a mosolyod. De ha egyszerűen csak egy barátra van szükséged, én csak én leszek.

Mikor együtt vagyunk, együtt álmodunk. A te érzéseid az én érzéseim is. Mikor megismertelek, nem nagyon kedveltük egymást, és most mégis, te lettél az egyik legjobb barátom. Mert te megértesz, mert pontosan olyan vagy mit én. Te is utálod magad, pont mint én. Tudom, hogy egyedül nem tudunk kimászni abból a sötét mélységből, de együtt igen. A barátságunk átvészel majd mindent, a végső időkig kitartunk. De közben változik minden. Mi lesz velünk? Mi lesz a barátainkkal? Az emberekkel? Nem tudom mi fog történni.. Már nem tudok semmit sem biztosan. Minden egyes nap azzal nyugtatjuk magunkat, hogy majd kinőjük mindezt. De az idő közben csak telik-múlik. És vele együtt múlunk el mi is. Csak három dolog maradt itt nekünk, ami biztosan nem változik, bármilyen idők jönnek is. Kitartás, remény, barátság..

Élettelenség

Megállt az idő egy pillanatra. Úgy alakult a dolog, ahogy sosem szerettem volna.. és felelősnek érzem magam. Bárcsak ne így történt volna. Meglehetett volna változtatni? Igen, meg lehetett volna...

Szeretnék a sarkamra állni végre, de mégis mikor már majdnem sikerül valamit mindig elrontok. Nem tudok járni... Talán sosem tudtam. Néha úgy érzem, nincs aki segítene megtanítani erre, pedig annyira szeretném. Elvárom másoktól hogy jószívűek legyenek és.. én is szeretnék "elég jó" lenni. Egyszerűen csak jó.. de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. 

A szavaimat nem értitek meg. A hangom nem ér el hozzátok.. Tehetetlenség,  fájdalom.. Tényleg minden az én hibám?  Bárcsak hallanád most a hangom, ahogy halkan sírok  a szobámban. Bárcsak  elérhetném, de olyan messze van az ajtó.. Nem tudok járni, ezért esélyem sincs, hogy elérjem. Mint egy élettelen baba, többé már nem tudok mozdulni.