Miért vannak "fontos emberek"?

Miért van az, hogy azok akik a legfontosabbak nekem, távol kell hogy legyenek tőlem? Annyira messze, hogy hiába szeretjük egymást, néha ez kevés. Túl kevés.
Azt hiszem kicsit el vagyok veszve... Ha az emberek, akiknek elvileg fontos vagyok és ismernek, miért nem veszik észre, ha fáj valamim? Miért csak akkor keresnek fel, mikor már én keresem őket? Ezek után mit higgyek? Gondolnak egyáltalán rám? Szeretnek? Bízhatok bennük? Mert a számukra igazából annyira nagyon mégsem vagyok  fontos...
De ha én nem vagyok fontos senkinek... akkor.. miért kell, hogy nekem ők fontosak maradjanak?
Miért?... Miért vannak "fontos emberek"??
Néha szándékosan nem keresek senkit, hogy megtudjam ők keresnének-e engem. És mikor nem keresnek, rájövök: ha én nem küzdenék a kapcsolatunkért, ez is csak elmúlna.

De én vagyok bolond. Hiszen egyszer minden elmúlik, vagy hogy van ez?...

Gyűlölöm...

Tudod gyűlölöm a távolságot, mert pont azoktól szakít el, akiket a legjobban szeretek.
Igazságos ez? Mindig ezen gondolkodom... Mi van, ha a távolság csak meg akar óvni attól a szenvedéstől, hogy ők mégsem szeretnek engem annyira, mint én őket?...

Van fogalmatok róla, hogy milyen fontosak vagytok nekem? 
Érzitek? Érzitek egyáltalán?

Tudjátok milyen nehéz nem sírni mikor mellettem vagytok?
Csak mosolygok mindig, és ti sosem veszitek észre...
...azt a mélyen bennem szunnyadó szomorúságot.

És mikor mondják nekem, hogy milyen szép a mosolyom - hogy milyen jó látni hogy én ilyen boldog, gondtalan ember vagyok - rájövök: a legjobb színész vagyok az egész világon.. :)

I lost...

Vesztettem ellened, élet...

Te olyan erős voltál. Mindig és mindig. Erősebb mint ami én valaha is lehettem volna.

Miért vettél el tőlem annyi mindent?? 
Tudom hogy utálsz, és jól teszed... hiszen nincs mit szeretni rajtam.

Vér.. és sebhelyek. azok a régi, elfeledettnek hitt dolgok... csak mélyebbre és mélyebbre ástam őket. Sosem bírtam megoldani őket egyedül...

Zuhanok, és egyre lejjebb süllyedünk. Megöl minket a világ..

Félelem... és halál. Azok a szavak amiket elfolytunk.

"Szeretlek." - az egyetlen kulcs a kijárathoz. De merre van a zár? Nem találom...

..Azt hiszem, én nem jutok ki soha többé.

de lehet, hogy már nem is kell..

Nincs szüksége rám a világnak,

nekem pedig nincs szükségem az életre.

Not here

Az életem valahogy olyan üresnek tűnik, mintha hiányozna belőle valami - talán az, hogy itt lennétek velem?...

Minden napom ugyanolyan; monoton és unalmas. Sosem történik semmi, ami most úgy igazán boldoggá tehetne. Mostanában - vagy talán mindig is? - minden nap szürke és közömbös a számomra.

Valahogy bármi történik, sehogy sem jó. Bármit látok, bármit mondok, bármit csinálok az lényegtelen.

Bármerre is megyek, a világ ugyanolyan szürke marad...

Mert akikre igazán szükségem lenne, ők nincsenek itt, hogy kiszínezzétek a világom - így hát be kell érnem a fekete-fehérrel.

Csak egy álom

Nagyobb az élet, mint te vagy; és én nem te vagyok.~

Minden amit tettem és tenni fogok.. csak egyre messzebbi lesz a számodra..

Azt hiszed nem látom? A távolságot a szemedben?.~

Jaj ne, túl sokat mondtam...

És végül feladtam.~

Én vagyok ott egyedül a sarokban... és én vagyok ott a reflektorfényben is. Ott vagyok mindenütt, és mégsem én vagyok... Én vagyok a fény, és én vagyok a sötétség is.. a te lelkedben.~

Elvesztve már a hitemet a dolgokban, amik valaha olyan fontosak voltak nekem, csak megpróbáltam mindig lépést tartani veled, de nem hiszem, és nem tudom végigcsinálni...

A botladozásaim, amik térdre kényszerítettek, a kudarcom, hogy mi van ha ez is csak mind képzelet?~
Gyere és légy itt, hogy tudjam hogy valóság vagy.~

És megint csak túl sokat mondtam...

És minden suttogása minden éberen töltött órának fáj, miközben válogatom meg a vallomásaim, hogy mi az amit mondhatnék.. És közben megpróbálom rajtad tartani a szemem, mint egy sebzett elveszett vak idióta..~

De jaj, túl sokat mondtam...

És mégsem eleget.~

Azt hittem téged hallottalak nevetni...

Azt hittem téged hallottalak sírni...

Azt hittem téged láttalak, ahogy próbálkozol... 

De tévednem kellet. Hogy is lehettél volna te?~

Mert minden csak egy álom volt.~

Csak egy álom volt..

Ahogy próbáltam..

sírtam...

Miért

próbáltam?...

Hiszen az úgyis csak egy álom volt...... egy álom volt..... 

...egy Álom..~

És vissza...

Ha tehetném, világgá mennék veled - ahogy az mindig is szerettük volna. Elmennénk egy olyan helyre, ahol csak mi lennénk, és azok akikben megbízhatunk és tényleg szeretünk..

De vajon létezik ilyen hely? 

Talán a hely maga nem is létezik, csak a pillanat. A pillanat amikor veled vagyok, és szavak nélkül is értjük egymást.

Sosem mondtam még neked, de én képes voltam beléd látni, azt hiszem. A lelkedig láttam, és megtaláltam a lényeget, amely fölött mások figyelme olyan könnyedén elsiklott. Ez a dolog egyike azoknak, melyek annyi mindent köszönhetek, és amit sosem fogok elfelejteni.
Sosem mondtam még neked, hogy mi mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk - egyszerre. Néha mikor rád néztem, kicsit magamat láttam benned, és tudom, hogy te is érezted már ugyanezt mikor az én szemembe néztél. Lehet hogy mások ezt nem veszik észre, de nem is érdekel mit gondolnak, mert a lényeg, hogy mi tudjuk.
Sosem mondtam még neked, hogy igazából mennyire meg tudlak érteni, vagy átérezni a fájdalmad. Néha kicsit olyan, mintha én is érezném - nem tudom miért van ez, de mindig ez van. De valahogy mi annyira meg tudjuk érteni egymást, hiszen olyan mélyek, és hasonlóak az érzéseink.
Sosem mondtam még neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ahogyan azt sem, hogy miért vagy ennyire az. Olyan, mintha egy láthatatlan fonál kötne össze veled - ez nem fog elszakadni soha, hiszen én is olyan vagyok mint te - a végsőkig küzdenénk érte, hogy egybemaradjon.


Sosem mondtam még neked - ahogy te sem nekem - azokat a ki nem mondott szavakat. Sosem koptatnunk őket fölöslegesen.


Nem volt rá szükség, mert tudom, hogy tudtad ~

" Ha egyszer valamit elveszítettünk, az soha nem fog visszatérni, nem igaz? "

Gyűlölöm a halált, mert ott van mindenütt. Még olyan helyeken is, ahol nem gondolnád. Csak csendben figyel és vár a pillanatra amikor eljöhet valakiért. Számára ez egy játék, amiben csak is ő lehet a nyertes.

És tudom hogy fáj neked - szeretted - hiszen érzem én is. Bárcsak tudnék valahogy segíteni, de tudom hogy nagyon nehéz kitölteni azt az űrt...

De igyekezni fogok;
mert nem hagyhatom, hogy a fájdalom legyőzzön! ~

Ha valakit megszeretek, szeretni fogom örökké. Én ilyen vagyok.

Annyi idő elteltével csak most jöttem rá: nekem nincs otthonom. A ház, amelyben laktam, a hely ahol életem, a tárgyak körülöttem, és az emberek akik körülvettek minden nap, mind-mind csak annak a világtalan zajnak, a számomra rohanó időnek a részei voltak. Nekem – ellentétben veletek – nincs hová hazatérnem ebben a világban. Megpróbáltam megkeresni az otthonom, de nem sikerült, mert valójában nem is létezett soha – legalábbis itt a földön nem. Így végül, mindig csak más emberek szíveibe próbáltam beférkőzni, hátha ott egy új otthont találok magamnak. Ezek az emberek a barátaim lettek, akik mindennél fontosabbá váltak a számomra. Mindezek ellenére most mégis úgy érzem, az otthon nyugalmát ők megtalálhatják – én bennem – de én másokban soha sem. Mintha nagyon mélyen, engem igazából senki sem tudna megérteni. Kerestem mindig, de fordítva történt a dolog: én szerettem meg túlságosan is őket, sokkal inkább, mint ők engem. Így végül megint csak otthon nélkül maradtam, míg nekik – ha ne adj Isten már senkijük sem lenne – mindig lesz egy biztos helyük az én szívemben.  Ö r ö k r e . 

A világ csupa igazságtalanság, de még valahogy így is szeretem ~

A mi világunk

Olyan nagyon régen, egy másik életben
Még érezhettem a szívverésed ritmusát.
Nem álom volt, emlékezz csak vissza ránk,
A szemedben még talán most is látni lehet
Egy életévvel ezelőtt milyen voltál.
Emlékezz vissza ránk, és hagyd,
Hogy magával ragadjon az a régi idő.
Meg fogjuk találni a helyünket az időben,
Ígérem.. Egy helyet, túl a nap sugarain.
Meg fogjuk találni a helyünket az időben,
Igen.. Egy helyet, amit a sajátunknak hívhatunk majd.

Bárcsak...

"Minden este, mielőtt elalszom, azt kívánom, hogy az álmom valóra váljon. És minden reggel másra ébredek, és nem tudom meglátni a jövőt."

 
Ha kívánhatnék, azt kívánnám, hogy bárcsak szerettél volna és törődtél volna velem amikor szükségem volt rá. Bárcsak közelebb lettél volna hozzám, ha máshogy nem is, de lélekben közel. Akkor talán nem így alakultak volna a dolgok. Bárcsak megértetted volna, hogy mit éreztem és mit gondoltam akkor, mikor magamra hagytál. Bárcsak fontos lettem volna a számodra, ahogy te nekem még mindig. Bárcsak ne lenne ilyen nehéz nem rád gondolni, de ott vagy mindenütt a fejemben, a gondolataimban... 
Bárcsak el tudnálak engedni, de csak próbálom, próbálom, és nem megy. Mint mikor tövises bozótból próbálom leszakítani a rózsát, de nem érem el, az ágak csak megsebeznek... Bárcsak ne így történt volna - mondom mindig, reménytelenül, hiába. Bárcsak nekem se fájt volna, mint neked; bárcsak ne lenne minden ilyen nehéz, ami veled kapcsolatos, ami rád emlékeztet...

B á r c s a k   e g y   m á s i k   e m b e r   l e h e t n é k , 

v a l a k i   a k i t   t e   s z e r e t s z . 

B á r c s a k   k í v á n h a t n á m , 

c s a k   e z t   a z   e g y e t . ~

Életutak

Olvasd el ezt a kis történetet. 

Csak így tudhatod meg, hogy akkor, ott, mit gondolhatott 

és érezhetett a másik.~

Az azonos színű sorok egyet-egyet, míg egyben az egész egy teljes történetet alkotnak.

「 Legyen egyikőnk a piros, másikunk a kék, de ha összekeverjük őket, a lényeget úgyis a lila adja majd meg. 」

Csak megyünk azon a hosszú hosszú úton, de már rég nem együtt.
Mikor elhagytuk egymást, hátra sem néztem rád.
Emlékszel még rá? Mikor ahhoz az elágazáshoz értünk?
Megszakadt a szívem, de nem fordultam vissza.
Ott kellett választanunk, hogy merre megyünk tovább.
Eldöntöttem, hogy hagyom elmúlni, hogy nem hazudok többé neked, hogy van még remény.
Végül te azt választottad, amerre én nem mentem, így különváltunk.
Nem néztem vissza rád, bármennyire is fájt.
Ez volt a sorsunk? És mikor ér véget az utunk? Merre megyünk egyáltalán?
Nélküled most is csak céltalanul bolyongok. 
Szeretném tudni, nem-e fut össze ismét az utunk?
Elvágtam a kötelékünket azon a napon, de mi lesz mégis, ha újra látlak?
Hiszen amíg hiszek benne, lehetséges! Nem kell, hogy feladjam!
Félek, de lepleznem kell, hogy mit érzek irántad.
Látni akarlak, és hallani a hangod, de nem lehet, mert te már régen nem ezen az úton jársz.
Nem fordultam utánad, hogy el tudjam rejteni a fájdalmam, hogy ne lásd meg, hogyan vérzik el a szívem.
Most hátrafordulhatnék, de tudom, hogy te már nem vagy sehol.
Nem adom meg neked, hogy lásd a könnyeim, csak csendben hagyom, hogy azt hidd, hogy már nem érzek semmit.
És nem szeretném ismét azt a szörnyű érzést érezni - mint mikor szétváltunk - hogy te nem éreztél semmit, hiszen nem néztél vissza rám..
Ne fordulj utánam kérlek, mert nem akarom érezni a fájdalmad, hogy én nem nézek vissza rád, én, aki a szívem mélyén igazán....
És még mindig csak....
S
Z
E
R
E
T
L
E
K
.

Ki nem mondott szavak

Megakadályozhattad volna?.. 

Megfékezhettük volna?..

Meg tudtad volna állni, hogy ne így legyen?

..Nem fékezhetted meg.

Hiszen nem is akartad.

Mert nem mondod ki azokat a szavakat. 

Te képtelen vagy rájuk.

" Bocsáss meg kérlek. "

Csak várok, és várom, hogy egyszer majd talán egy nap te is felébredsz, és félálomban azt kérdezed "Nem hiányzik valami?" 

És bár nem fogsz sírni a hiányom miatt, tudom, mert már rég elfelejtettél.

Így nem érdemes várni többé.

Az idő is fölöslegessé válik.

Hát ennyire nem vagyok fontos többé?

Ennyire lényegtelen vagyok?

Nem hiányzik valami?

Nem hiányzik valaki?..

Emlékek

"Tudom jól, hogy a régi dolgokat már nem lehet visszahozni, csak reméltem. Hogyan is lehetne, mikor már nem is léteznek?"

 

Már elmúltak, így a múlt nincs többé. Olyan, mintha sosem létezett volna. Az egyetlen ami megmaradt azok az emlékek, hiszen ezeket magunkkal hoztuk a múltból a jelenbe. Amíg emlékezetben tartjuk őket, életben maradhatnak. Azonban ha elfelejtjük őket, megszűnnek létezni. Hiszen mi vagyunk az utolsók, akikben még él ez az emlék, de ha  mi is elengedjük azokat a dolgokat, amik régen olyan fontosak voltak nekünk, végleg elmúlnak majd.. Ahogy a holtak, úgy a feledett szavak, tettek, ígéretek, és érzések sem térnek vissza már..

N e m   l e s z   t ö b b é   s e n k i ,
a k i   e m l é k e z h e t n e    r á ju k . . .

Te is csak elhagytál

Elvesztem már rég.. még mielőtt megismertél volna. Nem tudom, hol kezdődött, mert egyszer már csak azt vettem észre, hogy nem találom a kifelé vezető utat. Először azt hittem, bezártak, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Én sodortam oda magam, a sötétbe. Sokáig nem volt fény ott. Aztán mindig jött valaki, aki reménnyel töltött el. Ugyanígy egy nap megjelentél te is és tudtam, hogy egy nap barátok leszünk. Te vezettél engem, habár nem is tudtál róla. Fogalmad sem volt az egészről, holott te voltál voltál a fénysugár. Elindultál, és habár én mindig csak mögötted, lemaradva voltam, követtelek. De te elkezdtél távolodni, és én csak még jobban lemaradtam. Ott, abban a sötétben, rá kellett jönnöm, hogy a fénysugár melyhez az a pirosas fonál kötött valaha, te is csak elhagytál.

Hiába próbáltam kijutni egyedül a sötétből, a fonál másik végén nem várt rám senki. Ahogy próbáltam kivergődni onnan, csak még jobban belegabalyodtam a piros fonálba, és csak még jobban eltévedtem odabent a sötétben.

Eddig azt hittem, a piros fonál megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem tud. Te mégis képes voltál elvágni a kötelékünket, és magamra hagyni a sötétben. Megöltél, anélkül hogy tudtál volna róla. De én mégsem tudlak hibáztatni ~

Gyűlölöm ezt az érzést.. hogy tudom hogy nem vagytok mellettem.

Mindegy hogy hányan vesznek körül nap mint nap, egyikük sem él az én szememben.

Nem tudom miért van az, hogy velem mindig ez történik, hogy valaki mindig elhagy akit megszeretek.
Nem tudom miért kell, hogy valaki vagy valami mindig elválasszon tőletek.

Távolság, miért gyűlölsz ennyire?~

So what now?...

Megváltozott minden, igaz?...

Szerinted megváltoztunk, és ez így a jó. 

Lehet hogy tényleg megváltoztunk, igen, mindnyájan, de attól még te te vagy, én pedig én. Mi vagyunk a csapat. Csak mi együtt.

Nem kell, hogy más pótoljon, mert számomra szükségtelen. Nekem ez kell, az eredeti, az igazi.

Lehet, hogy az a sok seb veled már elfeledtette az ígéretünket, a közös emlékeinket, az álmainkat, de én még emlékszem rájuk. Minden nap eszembe jut. 

Én hiszek abban, hogy ha elég erősek vagyunk képesek vagyunk létrehozni a saját kis világunkat. Lehet hogy nehéz lesz tartani a terhet, és lehet hogy te néha el-el engeded a súlyt; de szeretném, ha tudnád, hogy én soha, de soha nem fogom elengedni. 

Nincs az a seb, amelyet nem tudnánk begyógyítani együtt.

Együtt, a csapat. ~

Ne hagyd magad :: 01

Most már tudom, miért kellett, hogy megismerjelek.

Nem voltam angyal, de fontos a számodra. Nem voltak szárnyaim, de segíteni akartam. Beléptem hát a világodba, ahol túl nagy volt a sötétség a számomra. Én, aki egy fényesebb helyről jöttem a sötétebbe, nem láttam odabennt. A te szemed viszont már megszokta a sötétet és mindent láttál. Láttad, ahogy kereslek a sötétben, ahogy kapálózok, hogy elérjelek, de te mindig egy kicsivel hátrébb és hátrébb léptél tőlem, mikor már majdnem elértelek. Volt hogy azt hittem, nem vagyok fontos számodra, hogy csak ellöksz magadtól, hogy én is csak egy újabb idióta vagyok a sok közül; de tudom, hogy rosszul gondoltam. Csak féltél nehogy rájöjjenek milyen érzékeny vagy.
Lehet hogy számomra néha veszélyes a te világod sötét része, de tudom hogy van ott fény is. Ez a fény adja a reményt, hogy ha kell, örökre ott maradjak a szívedben.
Nem megyek el addig, míg ki nem húztalak abból a sötétségből.~

Ne hagyd magad :: 02

"Mindenki tudja jól, hogy van az a bizonyos hely, csak senki sem mer beszélni róla."

Tudjuk jól, hogy van az a hely.

Egy hely, ahol a csillagok rémálmokból, és az égbolt félelemből született meg. Ott, ahol a szívek üvegből, az otthonok könnyekből vannak. A sírás kínzó csöndből, a szavak gyilkos késekből állnak. Ezen a helyen az álmok is csak küzdelmek a túlélésért... A lelkek papírból, az eszmék lángokból keletkeztek. Az érzések, mint a hamu hullanak szét, a tüzesen vöröslő fájdalomban. Egy hely, ahol a félelem és a gyötrelem az úr. Ott, ahol nincs többé fény...

Dönthetünk, de ha a rossz utat választjuk, részesévé válunk ennek kegyetlen játéknak. Végül egybeolvadunk vele, és elveszítjük a szívünket, azt akik valaha voltunk... Többé már nem érzünk többet az undornál. Itt, ahol még a szivárvány is porrá és hamuvá válik csupán.

Ha most elmész, nem jutunk túl ezen

Ha most itt hagysz és elmész, az érzés, hogy magamra hagytál, örökre bennem fog élni. Ha most megteszed azt az egy lépést, ami mindent megváltoztat, végleg eltűnsz az életemből. Ha elmész többet nem látlak; csak az érzéseim maradnak meg, a fájdalom, amit magad után hagysz. Most még még itt állsz mellettem, és fogod a kezem. Talán azokat a ki nem mondott szavakat várod tőlem, amik számomra olyan megfogalmazhatatlanok, mert túl értékesek ahhoz, hogy kimondjam őket. Csak magamban gondolom - "Kérlek ne menj el!" .... Szólnék utánad, de nem merek. 

S így majd szépen, lassan, 

e l e n g e d e d   a   k e z e m .

Örökkévalóság

❝ Az életünk csak más szemén keresztül nyer értelmet, mert ha senki nem néz ránk, az olyan, mintha nem is léteznénk. ❞

 

 
Egyszer szeretném megállítani az időt, amikor veletek vagyok. Szeretném, ha nem létezne se tér, se idő, csak mi így együtt. Lehet, hogy nem lennénk többek egy mozdulatlan pillanatnál, de legalább együtt lennénk az örökkévalóságig, és semmi sem tudna szétválasztani minket. Így elviselhetőbb lenne a sok fájdalom, mert már nem egyedül kéne viselnünk ezt a terhet. Eltűnne a szörnyű magány is; csak egymásnak léteznénk.. Tudom, csak egy pillanat volna, hiszen az idő mindig megy tovább, nem nem bánnám, ha veletek lehetnék. És tudjátok, az idő sincsen egyedül. Vele van az örökkévalóság és az elmúlás is. Ahogy mi, ő is társakat keres magának, akik hozzá hasonlóan szerencsétlenek. Mindezt azért, hogy elviselje saját perceinek múlandóságát.. Mi is kicsit ilyenek vagyunk, bár néha nem mondjuk, vagy mutatjuk ki mindezt. Talán azért, mert nehezünkre esik a saját büszkeségünk miatt. Pedig milyen jó lenne egyszer, csak egyszer hinni mindebben, és megállítani az időt a mi kis saját, szent, közös pillanatunkban..

A z t   é r e z n é n k ,   ö r ö k k é   é l ü n k .