Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Elvágyódás

Néha rám tör egy undorítóan önző érzés, hogy el akarok menni. Elmenni innen, világgá szaladni és soha-soha meg nem állni.. Nem tudom, hogy merre vinnének a lábaim, és azt sem tudom, hogy mikor állnék meg, ha megállnék egyáltalán — csak azt érzem, hogy megőrjít ez az elvágyódás... Mert egy olyan világ létezik itt énbennem, amely élő és szétfeszít — amely leírhatatlan, kifejezhetetlen emberi nyelvel, szavakkal, mondatokkal... Idebent nem létezik az idő, csak az érzések.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

A lifetime ago

Valami történt.
Lehet hogy kellett ez nekem, beismerem. Fájt, de elviselem ezt is.

Sokat gondolkoztam az életemen, a saját életemen. Tudom, hogy álom az amiben élek, és ez az álom megöl ha így folytatom tovább... Néha csak csöndben sírok a szobámban és azt kívánom: bárcsak igaz lenne. Igen, azt kívánom, hogy bárcsak az életem igaz részei lehetnétek az álmaim, de néha már nem tudom mit gondoljak.. Túl naív vagyok, és mindig és mindig beleesek abba a sötét gödörbe, ahonnan nincs kiút.
 
Szánalmas vagyok... vagy ez volna az ára a szeretetemnek?