I wish it was Saturday

Lehetek szerelmes egy pillanatba? Talán nem is egy személybe, csak egy bizonyos pillanatba?

Ha létezik ilyen, akkor talán ma egy pillanatra az voltam. Arra a rövidke kis időre, amikor csak ketten voltunk és beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha kicsit lelassult volna minden körülöttünk. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el így...

Azt mondtad, vannak dolgok amiket megértenek az emberek, mert egyértelműek - látják és/vagy megmagyarázzák nekik. De vannak olyan dolgok, amik nem konkrétak, amiket nem mondunk ki és nem magyarázunk el másoknak. Ezek a dolgok láthatatlanok. Csak az látja őket, aki érti és érzi őket.

Azt hiszem, legmélyen én értettelek.

Bárcsak aznap Szombat lett volna.

Bárcsak több időt tölthettem volna veled.

És én így is szeretni foglak, mert nekem még mindig fontos vagy ~

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem az egész világ hazudik körülöttem. Az emberek csak bábuk, akik sorsunkon nevetnek, ha látják: milyenek is vagyunk mi.

Mikor veled vagyok hatalmas kételyek gyötörnek. Olyan dolgok, amik mindvégig ott lapultak legmélyen bennem - csak ki akartam törölni őket a fejemből, mintha sosem léteztek volna. Pedig léteznek.

Miért vagy ilyen? Szeretném hinni, hogy te más vagy!
Miért vagy ilyen? Tudom, hogy te más vagy!
Ez csak az az arcod, amit a világnak mutatsz. De akkor hol vagy? Hol vagy most?
Azt hittem ismerlek, de már nem tudom, mit kéne gondolnom...

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem semmi sem igaz. Mintha te képes volnál letagadni a csillagokat is az égről, olyan érzően, őszintén. És a csillaghullás közepette, mikor romokba dől ez a rideg világ, te csak ugyanúgy állsz ott és gyengéden a fülembe súgod: Ne félj, én itt vagyok és szeretlek!

Not here

Az életem valahogy olyan üresnek tűnik, mintha hiányozna belőle valami - talán az, hogy itt lennétek velem?...

Minden napom ugyanolyan; monoton és unalmas. Sosem történik semmi, ami most úgy igazán boldoggá tehetne. Mostanában - vagy talán mindig is? - minden nap szürke és közömbös a számomra.

Valahogy bármi történik, sehogy sem jó. Bármit látok, bármit mondok, bármit csinálok az lényegtelen.

Bármerre is megyek, a világ ugyanolyan szürke marad...

Mert akikre igazán szükségem lenne, ők nincsenek itt, hogy kiszínezzétek a világom - így hát be kell érnem a fekete-fehérrel.

Numb

Elegem van abból, hogy az legyek akinek te akarsz.. Azokkal a  hitetlen érzésekkel, én csak elveszek a felszín alatt.. Nem tudom tényleg, hogy mit vársz tőlem, de tegyél le rólam inkább, mert minden egyes lépésem neked csak egy hiba már..

Nem látod hogyan fojtogatsz?.. Olyan erősen szorítasz, nehogy elveszítsd az irányítást felettem... Mert minden ami szerinted lennem kéne, most összeomlik a szemed előtt... 

Minden egyes lépésem egy hiba a te számodra; Énnekem meg minden elmúló pillanat több, mint amit el tudnék még viselni...

Érzéstelenné váltam, belefáradtam. Nem tudok már úgy érezni mint régen.. Annyira elfáradtam, tudom.. Minden amit teszek, azt azért teszem mert én akarom így.. Mindig is azt szerettem volna, hogy egyre jobban hasonlítsak önmagamra, és egyre kevésbé rád!...

És tudom, hogy én nem fogom feladni soha mindezt.. Nem leszek többé gyenge..

De azt is tudom, hogy te is ugyanolyan voltál mint én, mikor benned csalódtak...

~ H A S O N L Í T U N K . . . .

Just one wish

Ha lehetne egy kívánságom a sorstól, azt kívánnám, hogy az útjaink találkozzanak még egy nap, hogy legyen ami emlékeztet rá, hogy éltél és én ismertelek...

Az élet már csak ilyen.. Megtanulhattam volna már... De nagyon úgy néz ki, én olyan lány vagyok aki nem tanul se mások, se saját hibájából sem... Miért vagyok én ilyen? Ti milyennek láttok engem?.. Úgy érzem kezdek elhalványulni, míg végül eltűnök teljesen. Megszűnök létezni...

Hát ilyen volna az élet? Mindig ad, és vesz el dolgokat?.. Igen, én eddig úgy tudtam, hogy mindennek megvan az értelme, hogy mi miért történik. De mégis, vannak dolgok amikoet nem értek és talán már sosem fogok tudni megérteni.

Gyengülök, és talán már nem is akarok erős lenni többé.

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.

Me: Hope

Az emberek többsége úgy él, ahogy épp a jelen körülményei alakítják őket. Titkon mindig épp arra sodródnak, ahol elismerést, elfogadást és szeretetet kapnak. Persze ezek olyan dolgok, amiket nem mondhatunk ki direktbe, hogy vágyunk rájuk. Senki sem akar sebezhetőnek tűnni, ezért az emberek többsége inkább csak beáll a sorba... A sorba, ahova én nem tartozom.

Egyszer kaptam egy nevet - egy becenevet. Úgy hívtak "Hope". Ez annyit jelent, hogy "remény". Egy fontos személy aggatta rám, és akkor úgy gondoltuk jó választás lesz, hiszen remekül jellemzi majd "reményteli" személyiségem. Akkor azt gondoltam, örökké tart majd ez a reménység, de az idő és a változások sokat alakítottak rajtam is. Valójában sokszor voltam/vagyok szomorú - különböző okok miatt, de bármi is volt, végül mindig csak reménykedtem. És a "hit, remény, szeretet" - ez a három különleges dolog - valahogy örökre bennem maradt.

Talán már nem használom, úgysem ez az igazi nevem. De van-e értelme a neveknek igazából? Nem-e csak egy név? Hope - remény - én; számít vajon még?...