Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni

Az álmaink egy pillanatra találkozhattak. Hálás vagyok érte, hogy legalább ez az egy megtörténhetett. Bár mindent megpróbáltam megtenni, hogy ez a bizonyos pillanat örökké tartson, legbelül végig tudtam hogy az, amit az emberek "örökké"-nek hívnak, nekünk nem adathat meg soha...

Tudom, hogy ezek a sorok sosem fognak eljutni hozzád, ahogy a szavaim és az érzéseim sem. És talán könnyebb így. Könnyebb, mintha a szemedbe kéne néznem és úgy mondani el mindezt. Nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Csak elvesznék a tekintetedben...

Pedig legbelül vágyom rá, hogy tudd, mennyire hiányzol, hogy mennyire fontos lettél nekem, hogy mennyire megszerettelek... de félek, ha elmondanám mindezt, azzal még azt is tönkre tenném ami eddig megadatott nekünk. Lehet, hogy csak egy pillanat volt, de még így is megérte. Köszönöm ezt neked.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni - pedig könnyebb lenne ha nem...

My beautiful tragedy

Érezni akarok. Élni és érezni. Akkor is, ha kockázatos. Akkor is, ha fájhat. És bár elzártam a szívemet mindig is mindenki elől, nem szeretni mégsem tudtam. Olyan ez, mint a sebes folyó – és elsodor most is.

Igaz a mondás, hogy nincs biztonságos befektetés. Szeretni azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá válsz. Ha megszeretsz valamit vagy valakit – legyen szó bármiről –, a szíved idővel biztosan össze fog majd törni. Az egyetlen módja, hogy elkerüld ezt, az ha soha nem adod oda a szíved senkinek és semminek. Ha elzárod a világ elől az önzőséged szekrényébe és még a kulcsot is eldobod. De abban a sötét, elzárt helyen meg fog változni, úgy, hogy a végén már te sem fogsz ráismerni. Való igaz, nem fog összetörni: helyette inkább törhetetlen, jéghideg kőszívvé változik majd...

Gyönyörű és szívszorító tragédia ez - kárhozatra íténi a saját szívemet, csak mert féltem szeretni. Ez egyszerre felnyitja a szemem, de félelemmel is tölt el. Mégis reménykedem. Tudom, hogy a félelem magányossá tesz, de én ez idáig mégis vállaltam. Hiszen úgysem értett meg senki sem igazán.

Vajon lesz valaha valaki, aki meg fog tudni érteni?...

Talán... valaha... egy nap majd lesz valaki, aki tényleg, őszintén képes lesz engem szeretni...

Talán... ki tudja?

Nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom

Írni akarok. De meg kell törnöm ahhoz, hogy képes legyek rá. Összetörni, majd összeszedni magam újra.

Szeretnék különleges lenni, de lehet valami különleges, ami nem elég jó? Hiába vágyok leírhatatlanul valami kimagasló és egyedi megalkotására, ha minden amire képes vagyok az csak az átlagos. Nem rossz, csak soha nem elég jó.

Érzem, hogy alkotni szeretnék. Bizonyítani, hogy különleges vagyok... de a saját szavaim árulnak el, ahogy szembe mennek mindazzal, amit érzek. És sosem tudom elég jól kifejezni magam.

De megint csak megpróbálom, hátha most születik valami új az összetört lelkem egy aprócska szilánkjából. Írni fogok, egészen addig, míg meg nem lepem vele saját magam.

És nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom.

Don't deserve a title

Csak ide-oda kapkodom a tekintem, ahogy cseperegnek az esőcseppek odakint az ablaküvegen túli tájon. 

Látod? Megint esik.

Idővel mindig elöntenek az érzések, merengek és közben újra felszínre tör bennem az az ismerős érzés. Nem tudom mi az. Nem tudom a nevén szólítani, pedig mindig körülölel. Így van ez, amióta az eszemet tudom. Örülhet a szívem és lehetek felhőtlen boldog, de idővel úgyis visszaköszönt majd az eső. Újra és újra, ahogy eddig is tette...
És én várni fogom.

Csenben ülök az ablakban és hallgatom a cseppek kocogását az üvegen. 

Egy. Kettő. Csepp. Három. És hallom ahogy csendben, finoman, egy újabb álmom tűnik tova.

De ki tudna parancsolni a víznek?...

Sorry that I can't believe that anybody ever really starts to fall in love with me

"...And someone will love you

Someone will love you,

Someone will love you...

...but someone isn't me."

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.

Te nem vagy többé mellettem -

Régen mindent veled beszéltem meg.

Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.

Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.

Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.

Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.

Te átláttál a mosolyomon.

Többet tudtál mint a többiek.

Ismertél.

Te mentettél meg.

Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.

Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..

de ez alkalommal nem tudom mit teszek,

lehet, hogy megint csak tévedek...

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

Elvágyódás

Néha rám tör egy undorítóan önző érzés, hogy el akarok menni. Elmenni innen, világgá szaladni és soha-soha meg nem állni.. Nem tudom, hogy merre vinnének a lábaim, és azt sem tudom, hogy mikor állnék meg, ha megállnék egyáltalán — csak azt érzem, hogy megőrjít ez az elvágyódás... Mert egy olyan világ létezik itt énbennem, amely élő és szétfeszít — amely leírhatatlan, kifejezhetetlen emberi nyelvel, szavakkal, mondatokkal... Idebent nem létezik az idő, csak az érzések.

Énbennem

Szívem dobbanása
Lelkem mély sóhaja,
Fejemben hangok zaja
A világunk romlása,
Mosoly az arcomon
Könny a szememben,
Mély érzelmeim
Itt a szívemben..
Elvágyódás, kín
És szent szabadság.
Távolság, de mégis
Közelség, ismerős
érzés.. szeretet?
Kételyek, fájdalom,
Öröm, de magány,
Sikoly és némaság,
Csönd, zsibbadtság.
Halálfélelem, de
Vágy is egyben.
Minden itt,
Énbennem.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

About love

Az  ember kétféleképpen szerethet: 
Önzően, vagy feltételek nélkül.

Az önző szeretet fájdalmas mindkét fél számára, pusztán az igazi szeretet hiányát tükrözi csak. Az önző szeretet önmaga miatt akar szeretni, és elvárja, hogy viszonozzák. Az önző szeretetnek sosem elég semmi. Az önző szeretet irigy, és ahogy a nevében is benne van “önző”. Ez egy olyan fajta “szeretet”, amelyre egyesek azt mondják, hogy “csak egy hajszál választja el a gyűlölettől”. Ezt a fajta szeretetet gyakran a reménytelenség és a pánikszerű félelem kísér az útján. Ez a szeretet nem igazi szeretet - mert gyilkolni lehet vele...

A feltétlen szeretet más. Önzetlen, tiszta szeretet, amely képes lemondani a saját javairól, hogy másét szolgálja... “A Szeretet türelmes, jóságos, a Szeretet nem irigykedik, a Szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 
Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.”

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Miért kell darabokra hullanunk, mondd?

Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...

Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.

" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "

És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k

érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Drága álmaim...

...Megint csak mi maradtunk - olyan megtörve, mint mindig.
Csak te és én.

Mi tevők legyünk? Úgy érzem túl nagy ez a világ nekünk...
Én nem bírom elviselni ezt tovább.
Istenem! Segíts kérlek, mert nem tudom mit vársz tőlem..
Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit kéne tennem.
Egyszerűen már nem tudom mit szeretnél, hogy milyenné váljak..
csak azt érzem, hogy megölnek az álmaim, és a mások iránti túlzott szeretetem.

Miért kell itt élnem?
Itt a földön mindenki olyan furcsa.. én meg csak mint valami álmodozó élem az életem benne.. De miért is..?

Mi az én feladatom itt? Mit tegyek? Milyen legyek?...
Itt kell hogy hagyjalak titeket, édes álmaim?..
Nélkületek kell, hogy továbbmenjek?
Úgy tűnik többe már nem vagyunk elválaszthatatlanok egymástól~
..elhagysz végül te is, mint ahogy annyian tették már - és elhagylak én is téged.

És elmúlik majd...
szépen, lassan..
De már nem fáj.
Már nem fáj.
Már nem is érzek semmit sem igazán..

Angyalok

• Kisfiú: Te egy angyal vagy?
• Lány: ..Tessék?
• Kisfiú: Anyukám azt mondta nekem, hogy azok, akiknek meg van jelölve a csuklójuk angyalok.
• Lány: Én nem vagyok...
• Kisfiú: Dehogyis nem! Anyukám azt mondta, hogy csak az angyalok bántják magukat, mert nem szeretnek itt élni a földön. Ez a világ tönkreteszi őket, túl érzékenyek mások és a saját fájdalmaikra is. 
• Lány: Tudod.. anyukád igazán bölcs.
• Kisfiú: Köszönöm. Ő is egy angyal, de ő már hazatért...
• 
  

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

My immortal

Mindig azzal biztatom magamat, hogy érdemes küzdeni. 

Pedig valójában mindig csak csalódok. Csöndben, némán, idebent mélyen...

 

Mégis mit várok? Mit remélek még mindig?  Ha a világ olyan, mint egy hajó, talán már el is süllyedt volna. Az emberek annyira hazugok, önzők, és undorítóak tudnak lenni néha. Szinte csak csalódást okoznak és mindig megbántják egymást.

Én halhatatlanom; mondd, mit csodálsz bennünk? Miért szeretsz minket? Miért védelmezel nap mint nap? Talán nem látod milyen süllyedő hajó lett a mi világunk? Vagy pont, hogy ezért vagy itt velünk? Mit remélsz? Miért remélsz örökké? Csak csalódás már minden.. 

Tudom, hogy fáj, de ne bánkódj kérlek. Segíts ki innen, vigyél magaddal, mert nem akarok így élni. Én halhatatlanom, kérlek ne hagyj magamra.. soha többé.