“ Fuss ahogyan csak bírsz. Rohanj, és ragaszkodj az élethez. Akkor talán egy nap ugyanúgy fogod látni a dolgokat, ahogy én. Kövess engem. ”
Egyedül vagyok. Körülvesz a havas táj. Látom a lábnyomaid, követlek téged. De képtelen vagyok utolérni. Bárhol is vagy most, nem látlak már. Küzdök érted, de ellened vagyok; bízom benned, de nem hiszek neked; csodállak, de irigyellek. Mégis szeretlek. Sietek, hogy mihamarabb utolérjelek, hogy eljussak a te szintedre bármi áron. Követem a nyomaidat, de nem látlak magam előtt. Hát tényleg, tényleg ilyen messze vagy tőlem? Valóban ilyen távolra sodor tőlem a sors? Talán mindegy is, hogy mit teszek. Az eget el nem érhetem. Pedig ha csak egy pillanatra is megállnál, és megvárnál, együtt mehetnénk az élet ösvényén kézen fogva. De tudom, hogy nem lehet. Mert te csak egy égig érő fal lehetsz az én világomban, amit meg kell másznom; vagy az égbolt, amit el kell érnem. Én pedig egyedül folytatom az utamat egyre feljebb és feljebb, hozzád közeledve; a te lépteidet követve, úgy, hogy tudom: sosem érhetlek utol.
