Elvesztem már rég.. még mielőtt megismertél volna. Nem tudom, hol kezdődött, mert egyszer már csak azt vettem észre, hogy nem találom a kifelé vezető utat. Először azt hittem, bezártak, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Én sodortam oda magam, a sötétbe. Sokáig nem volt fény ott. Aztán mindig jött valaki, aki reménnyel töltött el. Ugyanígy egy nap megjelentél te is és tudtam, hogy egy nap barátok leszünk. Te vezettél engem, habár nem is tudtál róla. Fogalmad sem volt az egészről, holott te voltál voltál a fénysugár. Elindultál, és habár én mindig csak mögötted, lemaradva voltam, követtelek. De te elkezdtél távolodni, és én csak még jobban lemaradtam. Ott, abban a sötétben, rá kellett jönnöm, hogy a fénysugár melyhez az a pirosas fonál kötött valaha, te is csak elhagytál.
Hiába próbáltam kijutni egyedül a sötétből, a fonál másik végén nem várt rám senki. Ahogy próbáltam kivergődni onnan, csak még jobban belegabalyodtam a piros fonálba, és csak még jobban eltévedtem odabent a sötétben.
Eddig azt hittem, a piros fonál megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem tud. Te mégis képes voltál elvágni a kötelékünket, és magamra hagyni a sötétben. Megöltél, anélkül hogy tudtál volna róla. De én mégsem tudlak hibáztatni ~
