Képzelet

A fantázia nélküli lélek olyan, mint a világ színek nélkül. 
Szomorú és fájdalmas..

Az ajtóban állok habozva. Már félfüllel hallom a hangos ébresztőórák ordító ricsaját. Mégis, mellette hallom azt a különleges másik világot is. A lények hívó szavát; ahogy szólítgatják a nevem. Hadd maradjak, hadd maradjak; olyan jó itt nekem. Ott ahol a szél suttog a fülembe, ahol a hulló esőcseppek mesélik nekem a történeteiket. Igen, a saját világomban szeretnék maradni. Örökre. Ott ahol papír-virágok nyílnak a réten; és ahol altatódalt mesélnek nekem a cukorka-felhők. Tudom, órákig hazudok magamnak itt legbelül; de mégis maradok inkább, és közben nézem a fejem fölött elrepülő lila eget. Ne mondd ki, hogy ez nem a valóság! Ez a szörnyű káosz ami a fejemben kavarog. Ez jobb mint a valóság; hát elbújok, itt maradok, ameddig csak lehet. Tudom jól, mi van a hazugságok mögött, és ezen az álom-menedéken túl. Felépítettem a saját világomat, hogy legyen kiút ebből a szörnyűséges rémálomból. A valóság elnyeli a hangomat, hiába sikítok. Üvöltök, torkom szakadtából, de mégsem lehet megállítani a félelem ettől a pokoltól. Ó, mennyire vágyom már arra az édes álomra. Arra a mély képzeletre, az örök álomra. Csak hadd lássam meg végre, azt a képzeletbeli fényt...