“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.
“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”
Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.
Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése