Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett.
Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!
És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.
Te nem vagy többé mellettem -
Régen mindent veled beszéltem meg.
Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.
Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.
Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.
Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.
Te átláttál a mosolyomon.
Többet tudtál mint a többiek.
Ismertél.
Te mentettél meg.
Visszahúztál, mikor meg akartam halni.
Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -
________________________________________________________________
Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.
Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.
Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez mindig visszatérhetek..
de ez alkalommal nem tudom mit teszek,
lehet, hogy megint csak tévedek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése