Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...
Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.
" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "
És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k
érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése