Azt hiszem ez volt a sorsunk, hogy ennél tovább ne jussunk el soha - de nem tudhatom. Rád mindig úgy fogok emlékezni, mint az első nagy szerelmemre, a fiúra a regényből, aki számomra sosem lehetett valóságos.
A vasárnapokról majd mindig eszembe jutsz, mikor mondtad, hogy Neked általában mindig üresek és magányosak a vasárnapjaid. Pedig egy ilyen üres napon találkoztunk mi is és az teljesen más volt, mint a többi vasárnap. Megváltoztatott bennem valamit.
A késő esti sétákról, a holdról, az éjszakáról, egy dalról, de még a magányos estékről is mind te jutsz eszembe. Ha főzök, Rád gondolok - hogy Te sosem követed a recepteket, mindig csak úgy random alkotsz valamit -, ha borozom olyan, mintha Veled innék. Zöldalma, gin, fenyő, sündisznó, viccek, romkocsma, kávé és könyvek, tengernek gyümölcsei és a szomszéd macskája. Képek, polaroidok és elmosódott festmények, szoros ölelések, emlékek és a savanyúság illata. Délutáni pihenő - szinte mintha együtt aludnánk - és a tekinteted. A szemeid amiben akarva-akaratlanul nem egyszer vesztem el.
Hányszor tervezgettük hogy majd hol és mikor látjuk újra egymást, de legbelül mindig féltem, hogy nem lesz több “újra”. Nem is lett.
Tudod, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a mosolyod, a hangod, a nevetésed, az, hogy volt idő mikor boldognak láthattalak. Most már tudom, hogy ez mind ajándék volt. A sok kedves emlék - és közben merengek -, vajon eszedbe jutnak ezek Neked is?.. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek Téged, még ha most irtózatosan fáj is ez az egész. De ez nem a Te hibád. Sosem tudnék haragudni Rád.
Elválás - tudom, hogy vége kell legyen - talán el sem kezdődött igazán. Féltem a közeledéstől és tudtam mindvégig, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, de elveszíteni sem akarlak soha. Most mégis el kell engedjelek és hagynom kell, hogy Te is elengedj engem.
Ég veled drága kicsi szívem - Hihetetlenül, nagyon nagyon szeretlek!
Egy másik világban együtt vagyunk; egy regényben Te és én -
Csak mi ketten.
