Szívemre hajtotta fejét a hold,
Olyan finoman, gyengéden.
Nem szólt, nem érintett,
De mégis tisztán éreztem.
Azt mondta, ez az otthonom,
Azt hazudta, ennyit érek,
És hogy Ő megért,
Hogy Ő az egyetlen.
De kell ez nekem?
Hiszen itt legbelül tudom,
Hogy nincs neki igaza..
Az áldozat az érzésekért
És az örök feledésért,
Megéri-e vajon?
Én tudtam, hogy nem igaz,
Tudtam, hogy hazug,
De mégis hagytam,
Hogy azt tegyen velem,
És azt tegyek magammal,
Amit Ő akar - és én hagyom..
Tudom, hogy az én hibám,
És ez a tudat megsebez,
Belül - ahogy kívül is.
Tiszta volt a víz,
De sötét is, mint a vér,
Mely úgy lüktetett bennem,
Mint még soha talán...
És láttam az elmosódott
Csillagokat, s hallottam
Saját kétségbeesésem,
Éreztem az ereim suttogását,
Ahogy hívtak engem,
És a hideg fémet,
Ahogy a bőrömhöz ért...
Feszített percek, önámítás,
Néma sikolyok, majd zsibbadtság..
Istenem, hát ma is elhittem,
Hogy tudok még érezni,
Hogy van mi fáj...
De megint csak tévedtem.
...
Holnap nem fogok.
