Don't deserve a title

Csak ide-oda kapkodom a tekintem, ahogy cseperegnek az esőcseppek odakint az ablaküvegen túli tájon. 

Látod? Megint esik.

Idővel mindig elöntenek az érzések, merengek és közben újra felszínre tör bennem az az ismerős érzés. Nem tudom mi az. Nem tudom a nevén szólítani, pedig mindig körülölel. Így van ez, amióta az eszemet tudom. Örülhet a szívem és lehetek felhőtlen boldog, de idővel úgyis visszaköszönt majd az eső. Újra és újra, ahogy eddig is tette...
És én várni fogom.

Csenben ülök az ablakban és hallgatom a cseppek kocogását az üvegen. 

Egy. Kettő. Csepp. Három. És hallom ahogy csendben, finoman, egy újabb álmom tűnik tova.

De ki tudna parancsolni a víznek?...

Énbennem

Szívem dobbanása
Lelkem mély sóhaja,
Fejemben hangok zaja
A világunk romlása,
Mosoly az arcomon
Könny a szememben,
Mély érzelmeim
Itt a szívemben..
Elvágyódás, kín
És szent szabadság.
Távolság, de mégis
Közelség, ismerős
érzés.. szeretet?
Kételyek, fájdalom,
Öröm, de magány,
Sikoly és némaság,
Csönd, zsibbadtság.
Halálfélelem, de
Vágy is egyben.
Minden itt,
Énbennem.

Not here

Az életem valahogy olyan üresnek tűnik, mintha hiányozna belőle valami - talán az, hogy itt lennétek velem?...

Minden napom ugyanolyan; monoton és unalmas. Sosem történik semmi, ami most úgy igazán boldoggá tehetne. Mostanában - vagy talán mindig is? - minden nap szürke és közömbös a számomra.

Valahogy bármi történik, sehogy sem jó. Bármit látok, bármit mondok, bármit csinálok az lényegtelen.

Bármerre is megyek, a világ ugyanolyan szürke marad...

Mert akikre igazán szükségem lenne, ők nincsenek itt, hogy kiszínezzétek a világom - így hát be kell érnem a fekete-fehérrel.