És én így is szeretni foglak, mert nekem még mindig fontos vagy ~

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem az egész világ hazudik körülöttem. Az emberek csak bábuk, akik sorsunkon nevetnek, ha látják: milyenek is vagyunk mi.

Mikor veled vagyok hatalmas kételyek gyötörnek. Olyan dolgok, amik mindvégig ott lapultak legmélyen bennem - csak ki akartam törölni őket a fejemből, mintha sosem léteztek volna. Pedig léteznek.

Miért vagy ilyen? Szeretném hinni, hogy te más vagy!
Miért vagy ilyen? Tudom, hogy te más vagy!
Ez csak az az arcod, amit a világnak mutatsz. De akkor hol vagy? Hol vagy most?
Azt hittem ismerlek, de már nem tudom, mit kéne gondolnom...

Mikor a szemedbe nézek, úgy érzem semmi sem igaz. Mintha te képes volnál letagadni a csillagokat is az égről, olyan érzően, őszintén. És a csillaghullás közepette, mikor romokba dől ez a rideg világ, te csak ugyanúgy állsz ott és gyengéden a fülembe súgod: Ne félj, én itt vagyok és szeretlek!

És vissza...

Ha tehetném, világgá mennék veled - ahogy az mindig is szerettük volna. Elmennénk egy olyan helyre, ahol csak mi lennénk, és azok akikben megbízhatunk és tényleg szeretünk..

De vajon létezik ilyen hely? 

Talán a hely maga nem is létezik, csak a pillanat. A pillanat amikor veled vagyok, és szavak nélkül is értjük egymást.

Sosem mondtam még neked, de én képes voltam beléd látni, azt hiszem. A lelkedig láttam, és megtaláltam a lényeget, amely fölött mások figyelme olyan könnyedén elsiklott. Ez a dolog egyike azoknak, melyek annyi mindent köszönhetek, és amit sosem fogok elfelejteni.
Sosem mondtam még neked, hogy mi mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk - egyszerre. Néha mikor rád néztem, kicsit magamat láttam benned, és tudom, hogy te is érezted már ugyanezt mikor az én szemembe néztél. Lehet hogy mások ezt nem veszik észre, de nem is érdekel mit gondolnak, mert a lényeg, hogy mi tudjuk.
Sosem mondtam még neked, hogy igazából mennyire meg tudlak érteni, vagy átérezni a fájdalmad. Néha kicsit olyan, mintha én is érezném - nem tudom miért van ez, de mindig ez van. De valahogy mi annyira meg tudjuk érteni egymást, hiszen olyan mélyek, és hasonlóak az érzéseink.
Sosem mondtam még neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Ahogyan azt sem, hogy miért vagy ennyire az. Olyan, mintha egy láthatatlan fonál kötne össze veled - ez nem fog elszakadni soha, hiszen én is olyan vagyok mint te - a végsőkig küzdenénk érte, hogy egybemaradjon.


Sosem mondtam még neked - ahogy te sem nekem - azokat a ki nem mondott szavakat. Sosem koptatnunk őket fölöslegesen.


Nem volt rá szükség, mert tudom, hogy tudtad ~