Ismét

Láttam magamat zuhanni, kívülről. Olyan furcsa, meghatározatlan, távoli érzés volt. Mintha ketté vált volna a lelkem és a testem egy pillanatra. De tudtam, hogy nem láthatja meg senki, nem veheti észre senki. Ezért elrejtettem egészen mélyen. Aztán olyan jól sikerült, hogy többé nem találtam meg én sem. Csak elmerengtem, mikor jött az újabb vihar…

És ahogy kavarognak a gondolataim kint sétálgatva az esőben – elveszve, mint aki nem tudja merre tart, épp úgy, mint azon a napon – nem értem, miért lesz nedves az arcom. Ismét, ma is… 

Miért kell darabokra hullanunk, mondd?

Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...

Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.

" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "

És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k

érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...