December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

Nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom

Írni akarok. De meg kell törnöm ahhoz, hogy képes legyek rá. Összetörni, majd összeszedni magam újra.

Szeretnék különleges lenni, de lehet valami különleges, ami nem elég jó? Hiába vágyok leírhatatlanul valami kimagasló és egyedi megalkotására, ha minden amire képes vagyok az csak az átlagos. Nem rossz, csak soha nem elég jó.

Érzem, hogy alkotni szeretnék. Bizonyítani, hogy különleges vagyok... de a saját szavaim árulnak el, ahogy szembe mennek mindazzal, amit érzek. És sosem tudom elég jól kifejezni magam.

De megint csak megpróbálom, hátha most születik valami új az összetört lelkem egy aprócska szilánkjából. Írni fogok, egészen addig, míg meg nem lepem vele saját magam.

És nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom.

Sorry that I can't believe that anybody ever really starts to fall in love with me

"...And someone will love you

Someone will love you,

Someone will love you...

...but someone isn't me."

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Color of the Moon

Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.- Az álmoknak is van színe?- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.- Milyen színű az öröm?- Fényes, kis barátom.- És a magány?- A magány az ibolya színét viseli.- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.- Na és a szerelem?- A szerelem színe a telihold.- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."

Láthatatlanság

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit a reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek szereplőin lehet látni. Én vagyok az a lány azokon a fotókon, közös képeken, aki amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Egyszerűen ki leszek törölve a történelemből, az emberek emlékeiből. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

“ ..És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: 'Miért vagy olyan szomorú?' Honnan tudják? Miből látják? A szemem?A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni,ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit... ”