Rémálmok fekete koronája

Rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben nincsen lélek. Téged néz most, nézi ahogy szenvedsz. Bárcsak elsodorna a víz, hogy felébredj újra! De félek, a démonok tudnak úszni és te csak szépen, csendben elmerülsz majd. Ott a víz alatt nem vár rád semmi más, csak a halál. Megérintenélek, de a kezed áttetszőbb a víznél, annál a fekete víznél ami elnyelni készül téged. Már a hangodat is csak tompán hallom, és arcod végleg eltűnik. Körülöttünk már csak a rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben sosem volt lélek.

Énbennem

Szívem dobbanása
Lelkem mély sóhaja,
Fejemben hangok zaja
A világunk romlása,
Mosoly az arcomon
Könny a szememben,
Mély érzelmeim
Itt a szívemben..
Elvágyódás, kín
És szent szabadság.
Távolság, de mégis
Közelség, ismerős
érzés.. szeretet?
Kételyek, fájdalom,
Öröm, de magány,
Sikoly és némaság,
Csönd, zsibbadtság.
Halálfélelem, de
Vágy is egyben.
Minden itt,
Énbennem.

Névtelen senki

“ Szívét-lelkét beleadta a művészetébe. Azt hitte, örökké tart.. ”

Valaha létezett, volt valaki. Valaki, aki sokra vihette volna az életben. 

De elkövetett egy nagy hibát. Nem tudta, hogy az igazi erő a lélekből fakad. Sőt, ellenkezőleg, pont az volt az, amit el akart tüntetni magából. A sötét sivárságból az egyetlen kiutat a művészete jelentette. Megpróbált érzések nélkül élni, de nem sikerült. Megszűnt létezni, hiába volt 'örök'. Azt veszítette el, ami a legfontosabb volt a számára. A szeretetet.