Élni fogok

Szeretnék elmenni - ha lehetséges volna. Önző módon elmenni és hátrahagyni mindent. Talán lehetséges is. Talán könnyebb, mint hinné az ember. De az arcom mosolyra született és én még mindig csak itt állok. Csöndesen, egy helyben, egyedül. Talán sírni tudnék, de még mindig csak mosolygok.

Minden okkal történik. Okkal vagyok itt és oka van annak is, hogy élhetek.

Nem megyek. Nem mehetek.

Még élnem kell.

Élnem kell.

Élni fogok.

Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Elvágyódás

Néha rám tör egy undorítóan önző érzés, hogy el akarok menni. Elmenni innen, világgá szaladni és soha-soha meg nem állni.. Nem tudom, hogy merre vinnének a lábaim, és azt sem tudom, hogy mikor állnék meg, ha megállnék egyáltalán — csak azt érzem, hogy megőrjít ez az elvágyódás... Mert egy olyan világ létezik itt énbennem, amely élő és szétfeszít — amely leírhatatlan, kifejezhetetlen emberi nyelvel, szavakkal, mondatokkal... Idebent nem létezik az idő, csak az érzések.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Watashi wa?

Folyton azt érzem, mintha más szeretnék lenni. Mintha új helyet keresnék, új élettel és új személyiséggel.. Ez együtt jár a felnőtté válással, meg azzal a törekvéssel is, hogy újra megtaláljam magam. Azzal, hogy mássá válok, felmentem magam minden alól... Komolyan azt hittem, hogy ahányszor próbálkozom, mindig felszabadulhatok. De mindig zsákutcába kerültem... Mindegy, hova megyek, eltévedek.. Ami nincs, az nem változik. A forgatókönyv módosulhat, de én mindig ugyanaz a tökéletlen selejt maradok... Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni...

A  z t   h i s z e m ,   m e g   k e l l   i s m e r n e m   m a g a m . . . 

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

Away from me

Visszatartom a lélekzetem, míg ez az újabb élet kezdetét nem veszi. Elhúzódom; egy hamis mosoly mögé bújok, de..

Istenem.. úgy érzem, így mintha csak magamnak is hazudnék.. És közben elveszítem minden hitemet a dolgokba, amiket elértem idáig..
Túlélni a világot, és menni egyre csak előre. Közben harcolni önmagammal mint egy betegségel, ami végigfolyik az ereimen. Magamba nézek, de a szívem már megváltozott. Többé nem tudom már ezt folytatni, megvetem magamat amiért ilyen lettem.. Ilyen elveszett egy halott világban, valami kevés jót keresve és reménykedve.. de már belefáradtam az életbe amit idáig éltem..
Most felébredek, és megtalálom magamat; az árnyékomban amit magam köré teremtettem.. Régóta elvesztem már benned, csak ez a hely maradt nekem, amit magamnak képzeltem el.. Segíts, szabadíts meg..
Csak vigyél el engem a közelemből, távol önmagamtól..

Távol tőlem...