“Minden ember szívében van egy Isten alakú űr, melyet sohasem lehet betölteni semmilyen teremtett dologgal.”
Úgy fáj, hogy ilyen üres vagy... Minél inkább szetetnél szeretve lenni, annál inkább veszíted el önmagad - szépen lassan. Tudom milyen ez, mert én is voltam valaha üres. Azt mondod “tapasztalt” vagy és ez tesz azzá aki vagy, de szerintem nem hozzád ad, hanem bizonyos értelemben elvesz belőled. Tudom, hogy könnyebb abban hinned, hogy ettől leszel igazán “te”, de a “te” valójában már réges-régtől fogva létezik: a világunk teremtése óta. Azt mondod mindig minden változik, te is változol, ahogy egyre tapasztaltabb leszel az életben. Tény, hogy mind változunk, formálódunk - ez igaz. De vannak bizonyos dolgok, amiket soha senkinek nem kellett volna megtapasztalnia. Ezek olyan dolgok, amik megfosztanak minket valamitől, amit úgy hívunk: “a valódi én”.
Valahol mélyen minden ember tudatában jelen van egy magasabb szintű lénnyel való kapcsolat igénye és lenyomata. Ez lehet erős áhítozás, vonzás érzete a természetfölötti és/vagy a tökéletesség után, amit nem birtokolhatunk, de aminek a vonzerejét és hiányát érezzük. Mély sóvárgás az igazság és az élet értelmének megismerése után. Sokan keresnek valami önmaguknál nagyobbat, hatalmasabbat - szeretnének imádni valakit. Ha nem hiszed, nézz ki egy focimeccsre vagy egy koncertre. Az imádat vágya abban gyökerezik, hogy Istennel való közösségre vagyunk teremtve és nélküle nem tudunk teljes mértékben elégedettek, beteljesültek lenni.
Blaise Pascal szerint az emberi üresség és vágyakozás megtapasztalása az emberiség igaz sorsának mutatója. Minden emberben ott van a nyoma, lenyomata egy igaz boldogságnak. Van egy űr az emberi természeten belül, amit csak Isten tölthet be, ezért is nevezzük azt Isten-alakú űrnek. Azért ültette belénk Isten, hogy magához vonzza az embereket. Csak valami végtelen, változatlan, igazi jó töltheti be, azaz Isten.
Az a tény, hogy Isten kielégít bizonyos emberi igényeket és teljesít bizonyos vágyakat, nem azt bizonyítja, hogy nem létezik. Ellenkezőleg. Ne redukáljuk agyi fiziológiás szintre a magyarázatot. Olyan ez, ahogy a naplemete észleléséhez köze van annak, hogy van szemünk, ám nem merül ki ebben. A naplemente szépségének meglátásához nemcsak szemre van szükségünk, de az élményhez a Napnak is léteznie kell. Az istenhithez is köze van az emberi igényeknek és vágyaknak, de nem merül ki ebben. A vágyunk nem cáfolja, hogy az élmény forrása Isten. Az előítélet, ha valaki figyelmen kívül hagyja ilyen sokak élményét azon az alapon, hogy tud egy gyenge ám tudományos nyelvezettel megfogalmazható alternatívát. Én nem vonnám le azt a következtetést, hogy Isten nem létezhet, csak azért, mert úgy érezzük, szükségünk van rá. Valószínűbb, hogy az Isten alakú űr annak a bizonyítéka, hogy valóban lelki, szellemi lények vagyunk. Inkább arra mutat, hogy Isten létezik és hajlandó megismertetni velünk önmagát.
Mélyen legbelül olyasmire vágyunk, ami megtartja a lelkünket, ami több az anyagiaknál. Valami, ami túlmutat az evilági értékeken.
Istennel való kapcsolatra és “a valódi énünk”-re vágyunk. Mindjájunkban ott van “az a bizonyos űr” és mind különböző dolgokkal próbáljuk kitölteni. Te a művészeteddel, a szerelemről alkotott képeddel, az ideáiddal, az optimizmusoddal, az álmaiddal, alkohollal és szexel. De sosem leszel teljes, mert rossz helyeken keresgélsz.
A fogyó hold lassan tűnik el...
Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a nő majd kiegészít - de sosem fog tudni. És ez nem az ő hibája. Egyszerűen csak nem képes rá. Ahogy neked sincs hatalmad őt valójában boldoggá tenni.
Nem vagytok elegek egymásnak.
Átutazók vagytok, akik rosszkor rossz helyen keresgélnek - egymásban.
