Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

A lifetime ago

Valami történt.
Lehet hogy kellett ez nekem, beismerem. Fájt, de elviselem ezt is.

Sokat gondolkoztam az életemen, a saját életemen. Tudom, hogy álom az amiben élek, és ez az álom megöl ha így folytatom tovább... Néha csak csöndben sírok a szobámban és azt kívánom: bárcsak igaz lenne. Igen, azt kívánom, hogy bárcsak az életem igaz részei lehetnétek az álmaim, de néha már nem tudom mit gondoljak.. Túl naív vagyok, és mindig és mindig beleesek abba a sötét gödörbe, ahonnan nincs kiút.
 
Szánalmas vagyok... vagy ez volna az ára a szeretetemnek?
 

Egyszer..

" Biztos van egy titkos ajtó, amin keresztül el lehet jutni erre a csodás helyre, de oda csak az angyalok és a tündérkék juthatnak be... Még jó hogy mi azok vagyunk.. "

 Egyszer azt mondtad nekem, hogy elmegyünk együtt arra a helyre, amit már olyan régóta kerestünk.. Arra a helyre a mi fantázia világunkban, amit csak legédesebb álmainkban láthattunk.. Azt mondtad, együtt fogunk ülni azon a padon, jókat nevetünk és teleesszük magunkat mindennel, amit édességnek hívnak.. Közben csak gyönyörködünk a tájban, egymásra szórjuk a virágszirmokat és halljuk a madarak csicsergését.. Elmerülünk a fantáziánk mély óceánjában...Ott leszünk, együtt, mint két igaz barát, mint két jó testvér.. Nem lesz semmi és senki aki elválaszthatna minket.. Mert együtt leszünk a mi kis világunkban, akármilyen távolra is sodor majd tőlem a sors.. Én melletted maradok, örökre..

M e r t   t e   v a g y   a   l e g e s l e g j o b b   b a r á t o m !  : )

" És egy nap átmegyünk majd abba a szép világba, ígérem "

Örökké

Emlékszem arra a csodás örömteli napra, mikor ott voltunk együtt mindnyájan, és boldogok voltunk. A friss szellő messzire fújta a virágzó cseresznyefák szirmait.. Mintha egy másik világban lettünk volna, egy előző életben, mégis pontosan emlékszem mindenre.. A friss levegőre, a nap ragyogó sugaraira.. a barátaim mosolyaira... Együtt voltunk. Együtt, egy tökéletes világban. Egy olyan helyen ahol mindenki jó, és mindenki tud szeretni..

A virágzó fák alatt ültünk, és boldogan nevetgéltünk. Szavak nélkül is értettük egymást.. Boldogan teltek a percek, miközben a nap már lemenőfélben volt, majd szépen lassan alászállt.. Sötét lett, de nem féltünk, mert tudtunk, hogy nem vagyunk egyedül.. Körülöttünk mint csillagok, apró lámpások világítottak. Ők mutatták az utunkat a fénybe.. 

Boldogak voltunk, mert tudtunk hogy mi örökre együtt maradunk, hogy nincs ami elválasszon minket, soha..

Feküdtünk a selymes fűben, és néztünk a fejünk fölött elsuhanó hullócsillagokat.. Mint a zápor, úgy estek egymás után le az égről. Mi csak csodáltuk egy darabig, és közben azt kívántuk...

"  S o s e   l e g y e n   v é g e  " . . .

Color of the Moon

Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.- Az álmoknak is van színe?- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.- Milyen színű az öröm?- Fényes, kis barátom.- És a magány?- A magány az ibolya színét viseli.- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.- Na és a szerelem?- A szerelem színe a telihold.- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."

Képzelet

A fantázia nélküli lélek olyan, mint a világ színek nélkül. 
Szomorú és fájdalmas..

Az ajtóban állok habozva. Már félfüllel hallom a hangos ébresztőórák ordító ricsaját. Mégis, mellette hallom azt a különleges másik világot is. A lények hívó szavát; ahogy szólítgatják a nevem. Hadd maradjak, hadd maradjak; olyan jó itt nekem. Ott ahol a szél suttog a fülembe, ahol a hulló esőcseppek mesélik nekem a történeteiket. Igen, a saját világomban szeretnék maradni. Örökre. Ott ahol papír-virágok nyílnak a réten; és ahol altatódalt mesélnek nekem a cukorka-felhők. Tudom, órákig hazudok magamnak itt legbelül; de mégis maradok inkább, és közben nézem a fejem fölött elrepülő lila eget. Ne mondd ki, hogy ez nem a valóság! Ez a szörnyű káosz ami a fejemben kavarog. Ez jobb mint a valóság; hát elbújok, itt maradok, ameddig csak lehet. Tudom jól, mi van a hazugságok mögött, és ezen az álom-menedéken túl. Felépítettem a saját világomat, hogy legyen kiút ebből a szörnyűséges rémálomból. A valóság elnyeli a hangomat, hiába sikítok. Üvöltök, torkom szakadtából, de mégsem lehet megállítani a félelem ettől a pokoltól. Ó, mennyire vágyom már arra az édes álomra. Arra a mély képzeletre, az örök álomra. Csak hadd lássam meg végre, azt a képzeletbeli fényt...

Ezerszínű fantázia

Mindenkinek megvan a maga fantázia világa. Egy hely, amire szüksége van az embernek, hogy el tudja viselni a fájdalmas valóságot, ami minden szörnyűséges nap körülölel minket. 

Én sok mindent szeretek csinálni annak ellenére, hogy sokan vannak akik ebben hátráltatnak, vagy elkedvtelenítenek. Nekem vannak álmaim, amik nagyon fontosak a számomra...
Szeretek festeni és rajzolni. Mert amikor alkotok, az olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülöttem. Olyankor úgymond csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza vagy ecset, esetleg még a halk zene a háttérben. De igazából az nem is számít, mert annyira belemerülsz abba amit csinálsz. Amikor alkotsz, nem érzékeled az idő múlását. Mikor a fantázia világodban tartózkodsz, nincs idő, se tér, csak te vagy és a saját kis világod. Ilyen az is, mikor festesz vagy rajzolsz; magával ragad, amit alkotsz..  Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért nagyon rossz mikor kizökkensz abból a fantázia világból, és átkerülsz a reményekkel teli, szomorú és fájdalmas valóságba.