Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…

Amikor az egész világod összeomlani készül

Mindenkinek van egy belső kis világa ami egyedi és csodálatos, ám olykor kusza és elveszett, sötét és világos - egyszerre. Ezek a különböző világok néha találkoznak - van hogy csak egy pillanatra, de van hogy akár egy egész életre is. Vannak olyanok is, amik elfutnak egymás mellett - párhuzamosak - így sosem találkozhatnak.

Nincs két egyforma világ.

A Te világod lenyűgözött, minden megtörtségével és fájdalmával együtt, amikről sosem beszéltél konkrétan, de tudtam hogy ott vannak legbelül. Sérült és tökéletlen volt, de számomra még így is gyönyörű. A Te világodból hiányoztak darabok - meghatározhatatlan foltok: légüres tér és hiány, ki nem mondott félelmek. Nem volt benne hit, de volt őszinte szeretet és szeretve lenni vágyás. Álmok és harcok. Magány és bizonytalanság. Szabadságra és elismerésre vágyás. Remény és bolondság.

A Te világod sok mindenben passzolt az enyémhez - és bár voltak köztünk szakadékok, sok mindenben ki is egészítettük egymást.

Az én világom egy paradoxon - nem oldható fel abban a szabályrendszerben, amiről szól és nagyon összetett. Egy csodálatos zűrzavar. Egyedi és egyetlen - megismételhetetlen. Egyszerre hófehér és egyszerre koromfekete, de soha sem szürke. Tele van fájdalommal, de tele van szeretettel is. Az én világom olyan világ, ahol pusztítok és építek. Minden egyes alkalommal amikor végig söpör rajta egy hurrikán és az egész világom összeomlani készül, három épület mégis mindig sértetlen marad: hit, remény és szeretet. És mindezek közül a legnagyobb a szeretet.

A te világod és az én világom hat hónappal ezelőtt összefutott és végzetesen hatottak egymásra. De amilyen meghatározó és különleges, olyan fájdalmas is volt ez a kötelék.

Nem tudom, a miénk melyik - elkerülhetetlen elválás, egy hosszabb kereszteződés, vagy éveken át tartó út - de szeretném hinni hogy bármi is volt, számodra is olyan értékes volt, mint számomra.

Ma minden összetört bennem. 

A lényem legmélyéig hatolt egy olyan szintű fájdalom amivel talán még sosem találkoztam. És mégis - még csak a gondolat is, hogy haragudjak Rád és ne tudnálak tovább szeretni szembe megy mindennel ami én vagyok.

Nagyon nagyon szeretlek - ez az épület még mindig áll, de a világom többi része romokban hever.

Minden csendes. Minden magányos. Minden omlik össze... 

Szépen,

lassan,

finoman.

És legbelül ismét meghal bennem valami.

Our tragedy

May the stars

Can tell 

What we

Could have been.

I wish it was Saturday

Lehetek szerelmes egy pillanatba? Talán nem is egy személybe, csak egy bizonyos pillanatba?

Ha létezik ilyen, akkor talán ma egy pillanatra az voltam. Arra a rövidke kis időre, amikor csak ketten voltunk és beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha kicsit lelassult volna minden körülöttünk. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el így...

Azt mondtad, vannak dolgok amiket megértenek az emberek, mert egyértelműek - látják és/vagy megmagyarázzák nekik. De vannak olyan dolgok, amik nem konkrétak, amiket nem mondunk ki és nem magyarázunk el másoknak. Ezek a dolgok láthatatlanok. Csak az látja őket, aki érti és érzi őket.

Azt hiszem, legmélyen én értettelek.

Bárcsak aznap Szombat lett volna.

Bárcsak több időt tölthettem volna veled.

Omoiyari - avagy Veled

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt - és bár szinte álom-szerű érzés volt - de olyan volt mintha bennem mindkettő meg lett volna aznap. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom:

hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen...

Egy parkon át vezetett az utam. Egy eső utáni, tavaszi nap lehetett, mert nagyon friss volt a levegő és virágzó fák illatát sodorta felém a szél. Bár nappal volt, de mivel nagy volt a köd így nem láttam messzire. Azt sem láttam honnan jöttem, vagy hogy merre tartok. Minden olyan valótlannak tűnt, mintha még az idő is lelassult volna. Olyan volt minden, mintha álmodnék. De nem álom volt, csak egy gondolat.

Tudod, néha nem értjük, miért nehezedik köd a szívünkre. De még ha értjük is, sokszor akkor sem tudunk mit kezdeni vele. Vannak dolgok amiken nem tudunk változtatni és vannak személyek, akik soha többé nem térnek vissza hozzánk - ezt jól tudom.

Számomra ilyen volt az a nap is. De ahogy ott sétáltam azon a képzeletbeli helyen, meghallottam egy hangot. Nem láttam Őt, csak hallottam ahogy megszólít és békesség fogott el azonnal, minden fájdalom ellenére. Még mindig félek, de már van bennem remény is, hogy nem vagyok egyedül ebben a ködben. Remény, hogy az út amin botladozom vezet valahová. Remény, hogy az a valahová az igazi otthonom. És bár nem látom, hogy a következő lépésem hova vezet, de van kiben bíznom. Követem a hangot, még akkor is, amikor a saját lelkem gyaláz, vagy amikor minden más körülöttem vissza akar húzni a mélybe, de még ha szét is tép ez a világ: Követlek. Veled vagyok. Elcsendesedek…

Hirtelen enyhül a hiány és érzem, hogy gyógyulok. Meg fogok gyógyulni - tudom -, hogy egy nap majd másoknak is segíthessek az ő gyógyulási folyamatukban. Már tudom, hogy létezik olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt. Hol az egyik, hol a másik lesz erősebb - örök harcot vívnak a szívedben. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom: hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen. De ha megállsz és csendben maradsz egy pillanatra - bár látni nem fogsz - hallhatod gyengéd lépteim, ahogy a parkban sétálok melletted. Veled.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Néha...

Tudom, hogy azt választottam, hogy boldog legyek - itt, ezen a helyen - de mégis néha olyan nehéz.

Mert néha valami nem sikerül, néha valaki elárul, néha valaki becsap, néha valaki elmegy, néha valaki marad, de aztán valaki elmegy megint - talán visszajön, vagy jön egy másik, de aztán újra eltűnik az életedből - majd néha valaki új reményt ad, de aztán ő is csak tovább áll. Hiszen így ment ez mindig is - mindig, megbízva mindenkiben. És minden egyeses "néhánál" egy-egy aprócska darab a szívünkből eltűnik - szép lassan elfogy az egész - és néha, néhányaknál végül nem marad semmi sem...

Az életünk olyan, mint néhány pillanatkép - ilyen gyorsan tűnik el, mindig változik, és mindig véget ér.

Az út amin járunk

Bárcsak végig mehetnék veled ezen az úton, de nem

tehetem. Ez a te ösvényed, így neked kell végigjárnod,

még  akkor  is,  ha  félsz.  

Egy  valamit  azonban

megígérhetek: 

lélekben 

mindig melletted leszek.

Ha kell, a füledbe 

is súgom, hogy ne felejtsd el soha...

Minden embernek megvan a maga útja. Vannak, akik néha letérnek erről az ösvényről, vannak akik visszatalálnak. De mi van azokkal, akik nem találják a visszautat? Vajon számukra nincs remény?

Az időt vissza már nem fordíthatjuk többé. Ha egyszer hibáztunk, vajon lesz alkalmunk jóvá tenni valaha?

Az igazság az, hogy minden szentnek van múltja és minden bűnösnek van jövője. Mindig van kiút és mindig van remény. Nem azt ígérem, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy lehetséges. És ha volt eddig út amin jártunk, csak a visszafordulás pillanata a nehéz...