Miért kell darabokra hullanunk, mondd?

Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...

Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.

" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "

És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k

érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Just one wish

Ha lehetne egy kívánságom a sorstól, azt kívánnám, hogy az útjaink találkozzanak még egy nap, hogy legyen ami emlékeztet rá, hogy éltél és én ismertelek...

Az élet már csak ilyen.. Megtanulhattam volna már... De nagyon úgy néz ki, én olyan lány vagyok aki nem tanul se mások, se saját hibájából sem... Miért vagyok én ilyen? Ti milyennek láttok engem?.. Úgy érzem kezdek elhalványulni, míg végül eltűnök teljesen. Megszűnök létezni...

Hát ilyen volna az élet? Mindig ad, és vesz el dolgokat?.. Igen, én eddig úgy tudtam, hogy mindennek megvan az értelme, hogy mi miért történik. De mégis, vannak dolgok amikoet nem értek és talán már sosem fogok tudni megérteni.

Gyengülök, és talán már nem is akarok erős lenni többé.

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...