I’ll never be the same after you

I should hate you.

For running,

and taking your reasons with you.

The questions left behind

like little thorns of the mind.

I’m trying like hell to pull them out

hoping to spot the warning signs missed.

Why couldn’t you help me understand?

Why didn’t I deserve the reprieve?

How were you unfazed by my bleeding?

I should hate you.

For discarding my heart and history

as if it were throwaway cheap.

The way you disposed of my spirit

left me shredded.

Cut to ribbons that I’m sewing back together.

I’ll never be the same after you.

You didn’t leave me better off than you found me.

You stole what we shared.

It’s unnatural to move on from someone who resides inside me.

I can’t shake loose or free.

The painful truth is

I don’t want to forget you.

I won’t act as if we never existed.

After all this time together,

all this life together,

you detached with such ease

that I must have dreamt it all. 

What I wasn’t prepared for -

choking down answers I’ll never receive.

Your indifference is brutal.

Something reserved for savages.

All decency is disposed of

once someone decides to run.

Fiendish for distance between you and them.

No long goodbyes.

Nothing resembling a semblance of closure.

Their own embarrassment brings about avoidance.

I should hate you. 

See,

needing to do what’s best for your life,

at the expense of mine,

doesn’t make you right.

Quite the opposite.

And what’s most troubling is how often 

I still think of you.

I still imagine hypothetical scenarios

of you coming back around.

Showing up on my doorstep. 

And how I’d react to your negligence.

What would you say?

What could you possibly say that would fix the damage done

where I’d even take you back?

Anything.

And really,

I hate myself for that.

Head and heart

You are the hole in my head

You are the space in my bed

You are the silence in between

What I thought and what I said

You are the night-time fear

You are the morning when it's clear

When it's over you're the start

You're my head, you're my heart

Amikor az egész világod összeomlani készül

Mindenkinek van egy belső kis világa ami egyedi és csodálatos, ám olykor kusza és elveszett, sötét és világos - egyszerre. Ezek a különböző világok néha találkoznak - van hogy csak egy pillanatra, de van hogy akár egy egész életre is. Vannak olyanok is, amik elfutnak egymás mellett - párhuzamosak - így sosem találkozhatnak.

Nincs két egyforma világ.

A Te világod lenyűgözött, minden megtörtségével és fájdalmával együtt, amikről sosem beszéltél konkrétan, de tudtam hogy ott vannak legbelül. Sérült és tökéletlen volt, de számomra még így is gyönyörű. A Te világodból hiányoztak darabok - meghatározhatatlan foltok: légüres tér és hiány, ki nem mondott félelmek. Nem volt benne hit, de volt őszinte szeretet és szeretve lenni vágyás. Álmok és harcok. Magány és bizonytalanság. Szabadságra és elismerésre vágyás. Remény és bolondság.

A Te világod sok mindenben passzolt az enyémhez - és bár voltak köztünk szakadékok, sok mindenben ki is egészítettük egymást.

Az én világom egy paradoxon - nem oldható fel abban a szabályrendszerben, amiről szól és nagyon összetett. Egy csodálatos zűrzavar. Egyedi és egyetlen - megismételhetetlen. Egyszerre hófehér és egyszerre koromfekete, de soha sem szürke. Tele van fájdalommal, de tele van szeretettel is. Az én világom olyan világ, ahol pusztítok és építek. Minden egyes alkalommal amikor végig söpör rajta egy hurrikán és az egész világom összeomlani készül, három épület mégis mindig sértetlen marad: hit, remény és szeretet. És mindezek közül a legnagyobb a szeretet.

A te világod és az én világom hat hónappal ezelőtt összefutott és végzetesen hatottak egymásra. De amilyen meghatározó és különleges, olyan fájdalmas is volt ez a kötelék.

Nem tudom, a miénk melyik - elkerülhetetlen elválás, egy hosszabb kereszteződés, vagy éveken át tartó út - de szeretném hinni hogy bármi is volt, számodra is olyan értékes volt, mint számomra.

Ma minden összetört bennem. 

A lényem legmélyéig hatolt egy olyan szintű fájdalom amivel talán még sosem találkoztam. És mégis - még csak a gondolat is, hogy haragudjak Rád és ne tudnálak tovább szeretni szembe megy mindennel ami én vagyok.

Nagyon nagyon szeretlek - ez az épület még mindig áll, de a világom többi része romokban hever.

Minden csendes. Minden magányos. Minden omlik össze... 

Szépen,

lassan,

finoman.

És legbelül ismét meghal bennem valami.

A lány a sötétben

Vannak dolgok, amiket sosem mondunk ki,

mert könnyebb nélkülük és dolgok, amiket sosem

teszünk meg, hiába is vágyunk rájuk…

Tudom, hogy így próbálsz meg elengedni és olyan önző vagyok, mert gyűlölöm mikor ezt teszed. Pedig semmi jogom sincs nálam tartanom a szíved. Túl értékes ahhoz, hogy én vigyázzak rá.

Bárcsak ne engednél el - nem felejtenél el és adnád a szívedet másnak -

de ilyen önző nem lehetek, hogy erre vágyjak.

Bárcsak lehetnék egy kedves emlék neked.

Másra már nem is vágyom - úgysem lehet.

Bárcsak úgy emlékeznél rám, ahogy megismertél: a lány a sötétben, akinek nem láttad hogy ragyognak a szemei,

de tudtad, mert legbelül már ismertél.

“Enyém a szíved

Tiéd az enyém

Rendben?”

Nem hiszem, hogy képes leszek kitépett szívvel tovább élni, de megígérem, hogy meg fogok próbálni tovább létezni.

A fiú a regényből

Azt hiszem ez volt a sorsunk, hogy ennél tovább ne jussunk el soha - de nem tudhatom. Rád mindig úgy fogok emlékezni, mint az első nagy szerelmemre, a fiúra a regényből, aki számomra sosem lehetett valóságos.

A vasárnapokról majd mindig eszembe jutsz, mikor mondtad, hogy Neked általában mindig üresek és magányosak a vasárnapjaid. Pedig egy ilyen üres napon találkoztunk mi is és az teljesen más volt, mint a többi vasárnap. Megváltoztatott bennem valamit. 

A késő esti sétákról, a holdról, az éjszakáról, egy dalról, de még a magányos estékről is mind te jutsz eszembe. Ha főzök, Rád gondolok - hogy Te sosem követed a recepteket, mindig csak úgy random alkotsz valamit -, ha borozom olyan, mintha Veled innék. Zöldalma, gin, fenyő, sündisznó, viccek, romkocsma, kávé és könyvek, tengernek gyümölcsei és a szomszéd macskája. Képek, polaroidok és elmosódott festmények, szoros ölelések, emlékek és a savanyúság illata. Délutáni pihenő - szinte mintha együtt aludnánk - és a tekinteted. A szemeid amiben akarva-akaratlanul nem egyszer vesztem el. 

Hányszor tervezgettük hogy majd hol és mikor látjuk újra egymást, de legbelül mindig féltem, hogy nem lesz több “újra”. Nem is lett.

Tudod, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a mosolyod, a hangod, a nevetésed, az, hogy volt idő mikor boldognak láthattalak. Most már tudom, hogy ez mind ajándék volt. A sok kedves emlék - és közben merengek -, vajon eszedbe jutnak ezek Neked is?.. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek Téged, még ha most irtózatosan fáj is ez az egész. De ez nem a Te hibád. Sosem tudnék haragudni Rád.

Elválás - tudom, hogy vége kell legyen - talán el sem kezdődött igazán. Féltem a közeledéstől és tudtam mindvégig, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, de elveszíteni sem akarlak soha. Most mégis el kell engedjelek és hagynom kell, hogy Te is elengedj engem.

Ég veled drága kicsi szívem - Hihetetlenül, nagyon nagyon szeretlek!

Egy másik világban együtt vagyunk; egy regényben Te és én -

Csak mi ketten.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni

Az álmaink egy pillanatra találkozhattak. Hálás vagyok érte, hogy legalább ez az egy megtörténhetett. Bár mindent megpróbáltam megtenni, hogy ez a bizonyos pillanat örökké tartson, legbelül végig tudtam hogy az, amit az emberek "örökké"-nek hívnak, nekünk nem adathat meg soha...

Tudom, hogy ezek a sorok sosem fognak eljutni hozzád, ahogy a szavaim és az érzéseim sem. És talán könnyebb így. Könnyebb, mintha a szemedbe kéne néznem és úgy mondani el mindezt. Nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Csak elvesznék a tekintetedben...

Pedig legbelül vágyom rá, hogy tudd, mennyire hiányzol, hogy mennyire fontos lettél nekem, hogy mennyire megszerettelek... de félek, ha elmondanám mindezt, azzal még azt is tönkre tenném ami eddig megadatott nekünk. Lehet, hogy csak egy pillanat volt, de még így is megérte. Köszönöm ezt neked.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni - pedig könnyebb lenne ha nem...

Túl mindezen

Lehet valakit úgy is szeretni, hogy messze van, úgy is, hogy nem ölelhetem most meg. Úgy is, ha ő épp haragszik rám, megbántódott, vagy idővel talán már el is felejtett engem. De ha én igazán szeretem, akkor az túlmutat mindezen. Akkor is, ha esetleg ő többé már nem úgy szeret engem, mint én még mindig őt - és el kell engednem..

Imádkozni valakiért, na az már igazi szeretet. Akkor is ha, ha ő sosem tudja meg.

Sosem tudja meg, hogy mennyire nagyon szeretem.

Ott vagy, ahol sosincsenek válaszok

"...És azok, akik nem hallották a zenét őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak. "

  

Elvesztünk kint a naplemen-tében, azon a gyönyörű ten-gerparton álmainkban. Ott, ahol régen szabadon táncoltak az érzéseink, ahol még szerettél.

  

Közben éjszaka lett és én nem talállak már sehol, pedig mindenhol kerestelek - az összes közös helyünkön, minden időben, minden emlékemben.

  

...Talán eltűntél, vagy csak én nem látlak?

Vagy te is ott vagy, ahol ahol sosincsenek válaszok?...

Omoiyari - avagy Veled

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt - és bár szinte álom-szerű érzés volt - de olyan volt mintha bennem mindkettő meg lett volna aznap. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom:

hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen...

Egy parkon át vezetett az utam. Egy eső utáni, tavaszi nap lehetett, mert nagyon friss volt a levegő és virágzó fák illatát sodorta felém a szél. Bár nappal volt, de mivel nagy volt a köd így nem láttam messzire. Azt sem láttam honnan jöttem, vagy hogy merre tartok. Minden olyan valótlannak tűnt, mintha még az idő is lelassult volna. Olyan volt minden, mintha álmodnék. De nem álom volt, csak egy gondolat.

Tudod, néha nem értjük, miért nehezedik köd a szívünkre. De még ha értjük is, sokszor akkor sem tudunk mit kezdeni vele. Vannak dolgok amiken nem tudunk változtatni és vannak személyek, akik soha többé nem térnek vissza hozzánk - ezt jól tudom.

Számomra ilyen volt az a nap is. De ahogy ott sétáltam azon a képzeletbeli helyen, meghallottam egy hangot. Nem láttam Őt, csak hallottam ahogy megszólít és békesség fogott el azonnal, minden fájdalom ellenére. Még mindig félek, de már van bennem remény is, hogy nem vagyok egyedül ebben a ködben. Remény, hogy az út amin botladozom vezet valahová. Remény, hogy az a valahová az igazi otthonom. És bár nem látom, hogy a következő lépésem hova vezet, de van kiben bíznom. Követem a hangot, még akkor is, amikor a saját lelkem gyaláz, vagy amikor minden más körülöttem vissza akar húzni a mélybe, de még ha szét is tép ez a világ: Követlek. Veled vagyok. Elcsendesedek…

Hirtelen enyhül a hiány és érzem, hogy gyógyulok. Meg fogok gyógyulni - tudom -, hogy egy nap majd másoknak is segíthessek az ő gyógyulási folyamatukban. Már tudom, hogy létezik olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt. Hol az egyik, hol a másik lesz erősebb - örök harcot vívnak a szívedben. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom: hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen. De ha megállsz és csendben maradsz egy pillanatra - bár látni nem fogsz - hallhatod gyengéd lépteim, ahogy a parkban sétálok melletted. Veled.

Rémálmok fekete koronája

Rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben nincsen lélek. Téged néz most, nézi ahogy szenvedsz. Bárcsak elsodorna a víz, hogy felébredj újra! De félek, a démonok tudnak úszni és te csak szépen, csendben elmerülsz majd. Ott a víz alatt nem vár rád semmi más, csak a halál. Megérintenélek, de a kezed áttetszőbb a víznél, annál a fekete víznél ami elnyelni készül téged. Már a hangodat is csak tompán hallom, és arcod végleg eltűnik. Körülöttünk már csak a rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben sosem volt lélek.

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.

Te nem vagy többé mellettem -

Régen mindent veled beszéltem meg.

Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.

Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.

Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.

Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.

Te átláttál a mosolyomon.

Többet tudtál mint a többiek.

Ismertél.

Te mentettél meg.

Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.

Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..

de ez alkalommal nem tudom mit teszek,

lehet, hogy megint csak tévedek...

" Szeretnék elsétálni és kihúzni magamat az esőből, 
De nélküled nem tudok elmenni.
Szeretnék az állandó félelem és a véget nem érő kétség nélkül élni,
De nélküled nem tudok. "

Tudom, hogy a halált el kell fogadni, csak nehéz...

..és én még mindig csak gyenge vagyok legbelül.

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Már majdnem . . . majdnem éreztem valamit .

Szívemre hajtotta fejét a hold,

Olyan finoman, gyengéden.

Nem szólt, nem érintett,

De mégis tisztán éreztem.

Azt mondta, ez az otthonom,

Azt hazudta, ennyit érek,

És hogy Ő megért,

Hogy Ő az egyetlen.

De kell ez nekem?

Hiszen itt legbelül tudom,

Hogy nincs neki igaza..

Az áldozat az érzésekért

És az örök feledésért,

Megéri-e vajon?

Én tudtam, hogy nem igaz,

Tudtam, hogy hazug,

De mégis hagytam,

Hogy azt tegyen velem,

És azt tegyek magammal,

Amit Ő akar - és én hagyom..

Tudom, hogy az én hibám,

És ez a tudat megsebez,

Belül - ahogy kívül is.

Tiszta volt a víz,

De sötét is, mint a vér,

Mely úgy lüktetett bennem, 

Mint még soha talán...

És láttam az elmosódott

Csillagokat, s hallottam

Saját kétségbeesésem,

Éreztem az ereim suttogását,

Ahogy hívtak engem,

És a hideg fémet, 

Ahogy a bőrömhöz ért...

Feszített percek, önámítás,

Néma sikolyok, majd zsibbadtság..

Istenem, hát ma is elhittem,

Hogy tudok még érezni,

Hogy van mi fáj...

De megint csak tévedtem.

...

Holnap nem fogok.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...