Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

Láthatatlanság és feledés

Miért? Miért érzek így?... 

Miért van az, hogy ennyire nagyon szeretek szeretni... hogy emlékszem több tíz évekkel ezelőtti arcokra, hangokra, nevekre - személyekre akik hiányoznak nekem, és akik már régen elfelejtették, hogy én ki vagyok? Miért kell, hogy én még mindig szeressem őket? Miért kell, hogy hiányozzanak olyan emberek, akik lehet, hogy meg sem érdemelték a szeretetemet? Miért?...

Én miért nem tudok olyan lenni, mint ők? Miért nem tudom megbántani, majd elfelejteni őket? Ők miért pótolhatatlanok számomra - és én miért nem vagyok az nekik? 

Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek szépen lassan rájövök: hiszen ők is csak emberek. És akármilyen csodálatosnak is találom őket, még mindig csak nem tudom megérteni.. hogy hogy lehet, hogy ennyire másmilyenek vagyunk?..

Fájdalmas a különbség, mikor magunkra nézek... és nem tudom, hogy jobb-e az amit én érzek vagy ahogy én gondolkodom, de különbség akkor is szakadéknagyságú közöttünk. Tudom, hogy tönkreteszem magam mindezzel.. Tudom, hogy el kéne engednem őket - ezt a sok-sok embert - de egyszerűen csak.. valahogy túl nehéz.

És végül mindig ugyan az a vége - hány éve már.. És én még mindig csak szeretem őket... Elviselem még a láthatatlanság és a feledés fájdalmát is, mert még mindig azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mintha nem tudnék szeretni, mint ők...

Láthatatlan világ

Bármerre is megyek, mindenki csak levegőnek néz... Az emberek csak elsuhannak mellettem az utcán, észre sem vesznek. De talán jobb is így.

Milyen sok elvárás van az életben. Szerencsétlenség, hogy pont én vagyok az a sok közül, akitől mindenkinél többet várnak. Elvárnak dolgokat, csakhogy büszkék lehesesenek rám. Az én álmaim nem számítanak nekik semmit sem; semmit az ég adta világon. "Jó érzés", hogy nekik csak a büszkeség számít. "Jó érzés", hogy csak úgy kezelnek, mint egy marionette-babát, amit úgy irányíthatnak ahogy nekik tetszik. De én nem bírom ezt tovább; nem leszek többé egy gyenge bábu! Nem hagyom magam; elszakítok minden fonalat amin eddig ráncigáltak. Szabad akarok lenni, hogy követhessem az álmaimat; mint színes pillangókat, míg el nem érem. de vajon képes leszek mindezt egyedül végigcsinálni? hisz olyan kevesen vannak, akik segíthetnének. A többi ember az utcán, vagy az iskolában mind csak levegőnek néz. Az emberek csak elsuhannak mellettem; észre sem vesznek. De talán jobb is így. ha örökre láthatatlan maradok, talán láthatatlan lesz a világ is az én szememmel. Szürkeség; homály.. Csak ez marad.