Sorry that I can't believe that anybody ever really starts to fall in love with me

"...And someone will love you

Someone will love you,

Someone will love you...

...but someone isn't me."

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

Már majdnem . . . majdnem éreztem valamit .

Szívemre hajtotta fejét a hold,

Olyan finoman, gyengéden.

Nem szólt, nem érintett,

De mégis tisztán éreztem.

Azt mondta, ez az otthonom,

Azt hazudta, ennyit érek,

És hogy Ő megért,

Hogy Ő az egyetlen.

De kell ez nekem?

Hiszen itt legbelül tudom,

Hogy nincs neki igaza..

Az áldozat az érzésekért

És az örök feledésért,

Megéri-e vajon?

Én tudtam, hogy nem igaz,

Tudtam, hogy hazug,

De mégis hagytam,

Hogy azt tegyen velem,

És azt tegyek magammal,

Amit Ő akar - és én hagyom..

Tudom, hogy az én hibám,

És ez a tudat megsebez,

Belül - ahogy kívül is.

Tiszta volt a víz,

De sötét is, mint a vér,

Mely úgy lüktetett bennem, 

Mint még soha talán...

És láttam az elmosódott

Csillagokat, s hallottam

Saját kétségbeesésem,

Éreztem az ereim suttogását,

Ahogy hívtak engem,

És a hideg fémet, 

Ahogy a bőrömhöz ért...

Feszített percek, önámítás,

Néma sikolyok, majd zsibbadtság..

Istenem, hát ma is elhittem,

Hogy tudok még érezni,

Hogy van mi fáj...

De megint csak tévedtem.

...

Holnap nem fogok.

Elvágyódás

Néha rám tör egy undorítóan önző érzés, hogy el akarok menni. Elmenni innen, világgá szaladni és soha-soha meg nem állni.. Nem tudom, hogy merre vinnének a lábaim, és azt sem tudom, hogy mikor állnék meg, ha megállnék egyáltalán — csak azt érzem, hogy megőrjít ez az elvágyódás... Mert egy olyan világ létezik itt énbennem, amely élő és szétfeszít — amely leírhatatlan, kifejezhetetlen emberi nyelvel, szavakkal, mondatokkal... Idebent nem létezik az idő, csak az érzések.

Figyelni fogok rá, hogy az irántad érzett szeretetem nagyobb legyen a fájdalmamnál

...Azt hiszem, részben azért történtek végül azok dolgok, mert nem tudtam, mit csináljak. Mindig csak azon gondolkoztam, hogy írjak-e neked, csakhogy mondjak valamit, de aztán a gondolat hogy úgyis csak hülyének nézel, vagy csak szimplán nem válaszolsz, rohadtul megrémített.

És végül nem csináltam.. semmit. 

Fáj hogy csak úgy itthagytál, de el kell hogy viselnem.

Igazából nem is rád vagyok mérges, hanem magamra.. azért, mert hagytalak csak így elmenni.