Amikor az egész világod összeomlani készül

Mindenkinek van egy belső kis világa ami egyedi és csodálatos, ám olykor kusza és elveszett, sötét és világos - egyszerre. Ezek a különböző világok néha találkoznak - van hogy csak egy pillanatra, de van hogy akár egy egész életre is. Vannak olyanok is, amik elfutnak egymás mellett - párhuzamosak - így sosem találkozhatnak.

Nincs két egyforma világ.

A Te világod lenyűgözött, minden megtörtségével és fájdalmával együtt, amikről sosem beszéltél konkrétan, de tudtam hogy ott vannak legbelül. Sérült és tökéletlen volt, de számomra még így is gyönyörű. A Te világodból hiányoztak darabok - meghatározhatatlan foltok: légüres tér és hiány, ki nem mondott félelmek. Nem volt benne hit, de volt őszinte szeretet és szeretve lenni vágyás. Álmok és harcok. Magány és bizonytalanság. Szabadságra és elismerésre vágyás. Remény és bolondság.

A Te világod sok mindenben passzolt az enyémhez - és bár voltak köztünk szakadékok, sok mindenben ki is egészítettük egymást.

Az én világom egy paradoxon - nem oldható fel abban a szabályrendszerben, amiről szól és nagyon összetett. Egy csodálatos zűrzavar. Egyedi és egyetlen - megismételhetetlen. Egyszerre hófehér és egyszerre koromfekete, de soha sem szürke. Tele van fájdalommal, de tele van szeretettel is. Az én világom olyan világ, ahol pusztítok és építek. Minden egyes alkalommal amikor végig söpör rajta egy hurrikán és az egész világom összeomlani készül, három épület mégis mindig sértetlen marad: hit, remény és szeretet. És mindezek közül a legnagyobb a szeretet.

A te világod és az én világom hat hónappal ezelőtt összefutott és végzetesen hatottak egymásra. De amilyen meghatározó és különleges, olyan fájdalmas is volt ez a kötelék.

Nem tudom, a miénk melyik - elkerülhetetlen elválás, egy hosszabb kereszteződés, vagy éveken át tartó út - de szeretném hinni hogy bármi is volt, számodra is olyan értékes volt, mint számomra.

Ma minden összetört bennem. 

A lényem legmélyéig hatolt egy olyan szintű fájdalom amivel talán még sosem találkoztam. És mégis - még csak a gondolat is, hogy haragudjak Rád és ne tudnálak tovább szeretni szembe megy mindennel ami én vagyok.

Nagyon nagyon szeretlek - ez az épület még mindig áll, de a világom többi része romokban hever.

Minden csendes. Minden magányos. Minden omlik össze... 

Szépen,

lassan,

finoman.

És legbelül ismét meghal bennem valami.

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.

Te nem vagy többé mellettem -

Régen mindent veled beszéltem meg.

Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.

Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.

Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.

Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.

Te átláttál a mosolyomon.

Többet tudtál mint a többiek.

Ismertél.

Te mentettél meg.

Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.

Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..

de ez alkalommal nem tudom mit teszek,

lehet, hogy megint csak tévedek...

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

Ha valakit megszeretek, szeretni fogom örökké. Én ilyen vagyok.

Annyi idő elteltével csak most jöttem rá: nekem nincs otthonom. A ház, amelyben laktam, a hely ahol életem, a tárgyak körülöttem, és az emberek akik körülvettek minden nap, mind-mind csak annak a világtalan zajnak, a számomra rohanó időnek a részei voltak. Nekem – ellentétben veletek – nincs hová hazatérnem ebben a világban. Megpróbáltam megkeresni az otthonom, de nem sikerült, mert valójában nem is létezett soha – legalábbis itt a földön nem. Így végül, mindig csak más emberek szíveibe próbáltam beférkőzni, hátha ott egy új otthont találok magamnak. Ezek az emberek a barátaim lettek, akik mindennél fontosabbá váltak a számomra. Mindezek ellenére most mégis úgy érzem, az otthon nyugalmát ők megtalálhatják – én bennem – de én másokban soha sem. Mintha nagyon mélyen, engem igazából senki sem tudna megérteni. Kerestem mindig, de fordítva történt a dolog: én szerettem meg túlságosan is őket, sokkal inkább, mint ők engem. Így végül megint csak otthon nélkül maradtam, míg nekik – ha ne adj Isten már senkijük sem lenne – mindig lesz egy biztos helyük az én szívemben.  Ö r ö k r e . 

A világ csupa igazságtalanság, de még valahogy így is szeretem ~

Az a régi csapat...

❝ A szeretet azt jelenti, hogy boldognak akarjuk tudni a másik felet, még akkor is ha az illető nem lehet velünk örökké. ❞

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az, hogy "a csapat", és hogy mikor alakult ki mindez, ami köztünk van jelenleg. Mikor kötettettek meg azok a kötelékek? És mégis mit jelent ez valójában az én számomra?..

Azt hiszem, ez az egész csak sodródás volt az árral. Talán így is kellett lennie. De az, hogy egy kis időre "a csapat" tagja lehettem, nagyon boldoggá tett. Végre volt valami, ami érzékeltette velem, hogy tartozom valahová, valakikhez. Néha talán úgy is gondoltam, hogy ők a családom.

De aztán körbenéztem a világban, és rájöttem: nem létezik az a család, ahová annyira tartozni akartam. Nem létezik "a csapat", csak "egy csapat". Egy csapat, ahová tartoztam, és ha meghalok, vagy elmegyek innen messzire is a csapat része maradok. Mindig. Lehet, hogy ez csak "egy csapat", és lehet, hogy már semmi sem olyan mint régen, és nem is lesz, de én még mindig, szentül szeretném hinni, hogy számomra ez a család, "a csapat", ami végig kísér majd egész életemben. 

A szivárvány alatt

Csak fekszem a puha fűben, és nézem a fejem fölött elúszó felhőket a kék égbolt mély tengerén. Csak fekszem ott, mint egy élettelen bábú, és gondolkozom. Hol vagyok most? Mi ez a hely? Egészen más mint ahol eddig jártam. Ez volna az én kis világom? Nem.. Ez valami más, valami rémisztő, hideg, és sötét érzés.. De mégis olyan kedves nekem. Húz magához ez a hely, kéri hogy maradjak. 

Lassan elered az eső.. Apró cseppenként hullatja végig könnyeit a testemen. Nem mozdulok, csak meredek a mély, sötétedő égboltba. Hallom az eső hangját, érzem az ő jelenlétét.. és megszólal egy eddig még sosem hallott, de mégis nagyon ismerős hang. Az ő hangja. 

M e n j   e l . . 

Szavai olyanok voltak, mint az éles kések melyek éppen a testembe készültek volna fúródni.. Mégsem mozdultam.. csak vártam, hogy elálljon az eső.

N e m   h a l l o  t t a d ? . .   T a k a r o d j   i n n e n . .   
S o h a   t ö b b é   n e m   a k a r l a k   l á t n i ! . .

Hirtelen csönd ült körénk. Az eső is lecsillapodott már, majd végleg elállt. Halványan, de ragyogni kezdett a nap fölöttünk, én pedig csak minden szó nélkül, lassan.. felálltam.

N é z d ?  . . . .   L á t o d ? . . . . . .

 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . .  . . . S z i v á r v á n y . . . .

Lassan és halkan csúsztak ki azok az utolsó szavak a számon.. A hangom megcsuklott, a szemeim könnybe lábadtak.. és én még mindig csak álltam ott és néztem az eget. 

Ő csak ledermedve, rémülten állt mögöttem. Nem hagyott el több szavat a szánk... Lassan, vontatottan elindultam. Egyszer sem néztem hátra ő rá... Mentem amíg a távoli horizont el nem nyelte alakját, és vele együtt a sok emléket ami összekötött minket. 

Így ért véget a reménytelen küzdelmem kettőnk barátságáért.. ott.. a szivárvány alatt.

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.