Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Néha...

Tudom, hogy azt választottam, hogy boldog legyek - itt, ezen a helyen - de mégis néha olyan nehéz.

Mert néha valami nem sikerül, néha valaki elárul, néha valaki becsap, néha valaki elmegy, néha valaki marad, de aztán valaki elmegy megint - talán visszajön, vagy jön egy másik, de aztán újra eltűnik az életedből - majd néha valaki új reményt ad, de aztán ő is csak tovább áll. Hiszen így ment ez mindig is - mindig, megbízva mindenkiben. És minden egyeses "néhánál" egy-egy aprócska darab a szívünkből eltűnik - szép lassan elfogy az egész - és néha, néhányaknál végül nem marad semmi sem...

Az életünk olyan, mint néhány pillanatkép - ilyen gyorsan tűnik el, mindig változik, és mindig véget ér.

Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk. Tudom, miért fáj neked, mert régen én is ebben a pokolban szenvedtem. De kiszabadultam, végül találtam embereket, akik fontosak nekem. Többet érnek nekem, mint az életem, megmentettek a borzasztó magánytól. Nem adom őket. Egyiküket sem...

“ Szeretem az életemet. A saját életem. Talán éppen ezért. Mert ez nem tökéletes. Semmi sem tökéletes. De mégis. Ez az én saját életem. A sors adta nekem; a szeretet által védett. Valakik által, akik a barátaim...

Barátok, akik pótolhatatlanok a világon!..

Nézd! Látod a mosolyomat? Teljesen rendíthetetlen.. ” 

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.

Halott virág

Egyszer eljön a pillanat a világban, mikor az utolsó virág is elhervad, az utolsó kapcsolat is elmúlik...

A világ olyan mint egy virág. Szépen lassan kinyílott az idők folyamán, majd idővel romlásnak indult. Elkezdett száradni, megváltozni.
Kezdetét vette szirmainak hullása..

~Első szirom: Mikor lehullik az első virágszirom, elmúlnak a felszínes kapcsolatok, ismeretek. Az emberek elhidegülnek egymástól, csak magukra gondolnak majd.

~Második szirom: Mikor lehullik a következő virágszirom is, elmúlnak a párkapcsolatok. Nem lesz szerelem a földön, az emberek már lassan felejtik el, mi az a 'szeretet'.

~Harmadik szirom: Mikor elérkezik az idő, hogy búcsút vegyen a következő szirom is, az emberek elhagyják családaikat, és elindulnak a maguk útján. Hazudnak, lopnak, csalnak. Mindent megtesznek majd, csakhogy mentsék önmagukat.

~Negyedik szirom: Mikor lehullik a negyedik szirom is a virágról, az emberek magukba fordulnak majd, és elveszítik a barátaikat. Nem lesznek barátságok, és semmi más formája sem a szeretetnek.

~Utolsó szirom: A megvilágosodás.. Mikor véget ér minden és lehullik az utolsó virágszirom, az emberek saját önzőségük közepette megvilágosulnak. Megfejtik az élet nagy titkát, és rájönnek az igazságra, de addigra már túl késő lesz. Nem lesz hová futni. Nincs kiút..

Pedig csak egy dolgot tanultak volna meg; csak egyetlen egy dolgot..

..egy kicsit is szeretni.

Még ha nem is sokáig, de léteztem...

“A rózsa ugyan gyönyörű, ám sokat kell dolgozni azért, hogy egészséges legyen és virágokat hozzon. Férgek és betegségek fenyegetik, és a töviseivel önmagának és másoknak is fájdalmat okozhat. Bármilyen nagy is egy rózsa, ha nem nevelik rendesen, akkor a mezei pitypang is ragyogóbb nála.”

Milyen vagyok én? Aprócska, piciny virág. Az életem olyan, ahogyan bánnak velem. Ha nem figyelnek oda rám, könnyen elhervadhatok. Vannak akik megnevettetnek, vannak akik elszomorítanak. Minden nap másmilyen, minden egyes  nap küzdelem az életért. Ahogy múlnak a napok egyre nehezebb, ahogy telnek a hetek, száradnak le a virágszirmok. Megmarad bármi is? A lehullott rózsaszirmok megszűnnek létezni, de a szívben örökre megmarad annak szeretete. Valami, amely képes volt mosolyt varázsolni az emberek arcára. Még ha nem is sokáig, de léteztem. Egy egyszerű, kicsiny virág voltam..