Tizenhárom

November 13 idén egy hétfői nap. Emlékszem, tavaly ilyenkor vasárnap volt, mégpedig életem legszomorúbb vasárnapja. Hogyan is felejthetném el?

A lényem egy része meghalt azon a napon.

Hogy milyen érzes volt? Olyan mintha kitépnék egy létfontosságú szervedet - valamit, ami hozzád tartozik, valamit, ami nélkül nem tudsz élni többé, csak elviselni. Elviselni a létezést, elviselni mindig "csak még egy nappal többet".

Tizenhárom.

Ahol nincsenek szavak, ott a távolság üvölt csupán - ha már én nem tudok. Amúgy sem hallaná senki. És még ha hallanák is, tudom, te nem lehetsz köztük, innentől kezdve pedig semmi sem érdekel már. Nem marad semmi más, csak ez a fantom-fájdalom és hiány, valami után, ami már rég nem az életem része többé.

Van, ami mélyen legbelül nem gyógyul meg bennem soha.
Dolgok, amiket cipelünk magunkkal a sírig.

Tizenhárom.
"Csak még egy nappal többet".

És közben mégis újra meg újra reménykedek belül, hogy nem élem meg a következő évet.

Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…

Omoiyari - avagy Veled

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt - és bár szinte álom-szerű érzés volt - de olyan volt mintha bennem mindkettő meg lett volna aznap. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom:

hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen...

Egy parkon át vezetett az utam. Egy eső utáni, tavaszi nap lehetett, mert nagyon friss volt a levegő és virágzó fák illatát sodorta felém a szél. Bár nappal volt, de mivel nagy volt a köd így nem láttam messzire. Azt sem láttam honnan jöttem, vagy hogy merre tartok. Minden olyan valótlannak tűnt, mintha még az idő is lelassult volna. Olyan volt minden, mintha álmodnék. De nem álom volt, csak egy gondolat.

Tudod, néha nem értjük, miért nehezedik köd a szívünkre. De még ha értjük is, sokszor akkor sem tudunk mit kezdeni vele. Vannak dolgok amiken nem tudunk változtatni és vannak személyek, akik soha többé nem térnek vissza hozzánk - ezt jól tudom.

Számomra ilyen volt az a nap is. De ahogy ott sétáltam azon a képzeletbeli helyen, meghallottam egy hangot. Nem láttam Őt, csak hallottam ahogy megszólít és békesség fogott el azonnal, minden fájdalom ellenére. Még mindig félek, de már van bennem remény is, hogy nem vagyok egyedül ebben a ködben. Remény, hogy az út amin botladozom vezet valahová. Remény, hogy az a valahová az igazi otthonom. És bár nem látom, hogy a következő lépésem hova vezet, de van kiben bíznom. Követem a hangot, még akkor is, amikor a saját lelkem gyaláz, vagy amikor minden más körülöttem vissza akar húzni a mélybe, de még ha szét is tép ez a világ: Követlek. Veled vagyok. Elcsendesedek…

Hirtelen enyhül a hiány és érzem, hogy gyógyulok. Meg fogok gyógyulni - tudom -, hogy egy nap majd másoknak is segíthessek az ő gyógyulási folyamatukban. Már tudom, hogy létezik olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt. Hol az egyik, hol a másik lesz erősebb - örök harcot vívnak a szívedben. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom: hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen. De ha megállsz és csendben maradsz egy pillanatra - bár látni nem fogsz - hallhatod gyengéd lépteim, ahogy a parkban sétálok melletted. Veled.