Csak fekszem a puha fűben, és nézem a fejem fölött elúszó felhőket a kék égbolt mély tengerén. Csak fekszem ott, mint egy élettelen bábú, és gondolkozom. Hol vagyok most? Mi ez a hely? Egészen más mint ahol eddig jártam. Ez volna az én kis világom? Nem.. Ez valami más, valami rémisztő, hideg, és sötét érzés.. De mégis olyan kedves nekem. Húz magához ez a hely, kéri hogy maradjak.
Lassan elered az eső.. Apró cseppenként hullatja végig könnyeit a testemen. Nem mozdulok, csak meredek a mély, sötétedő égboltba. Hallom az eső hangját, érzem az ő jelenlétét.. és megszólal egy eddig még sosem hallott, de mégis nagyon ismerős hang. Az ő hangja.
M e n j e l . .
Szavai olyanok voltak, mint az éles kések melyek éppen a testembe készültek volna fúródni.. Mégsem mozdultam.. csak vártam, hogy elálljon az eső.
N e m h a l l o t t a d ? . . T a k a r o d j i n n e n . .
S o h a t ö b b é n e m a k a r l a k l á t n i ! . .
Hirtelen csönd ült körénk. Az eső is lecsillapodott már, majd végleg elállt. Halványan, de ragyogni kezdett a nap fölöttünk, én pedig csak minden szó nélkül, lassan.. felálltam.
N é z d ? . . . . L á t o d ? . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . S z i v á r v á n y . . . .
Lassan és halkan csúsztak ki azok az utolsó szavak a számon.. A hangom megcsuklott, a szemeim könnybe lábadtak.. és én még mindig csak álltam ott és néztem az eget.
Ő csak ledermedve, rémülten állt mögöttem. Nem hagyott el több szavat a szánk... Lassan, vontatottan elindultam. Egyszer sem néztem hátra ő rá... Mentem amíg a távoli horizont el nem nyelte alakját, és vele együtt a sok emléket ami összekötött minket.
Így ért véget a reménytelen küzdelmem kettőnk barátságáért.. ott.. a szivárvány alatt.
